Nem lehet naponta azonos hőfokon utálni azt a mosolyogtató, bár kétségtelenül komoly téttel is bíró szervilis igyekezetet, amely pillanatragasztóként köti a közszolgálati adókat a politika jelenlegi befejező csatáraihoz, jaj, nem, nem, nem, vissza is szívtam, miket beszélek, rossz vagyok, nahát! Valami Ionesco-féle színdarabnak tűnik már az egész hercehurca, ilyenformán a helyére is került, és már csak egy-két dolog bosszant az átlagosnál jobban.

Például a korszerűsített tévémaci esete. Aki a korszerűsítés eredményeképpen majdnem pont olyan, mint volt, csak csúnyább, kettő van belőle, a legfőbb vezető mintaadó ízlése szerint focilabdát cipel, valamint fogmosás helyett facebookozik a számítógépén, és a pulóverét használtruha-kereskedésben vette, mint mostanában mindannyian.

De nem is a maciról szeretnék beszélni, hanem a televízióról, arról a nagy, fontos valamiről, amit először 1957. május 1-jén bámulhattunk meg, hogy előbb hozott hokedlin, bérházak kisközösségeiben élvezzük a műsorát, majd már egyedül, saját készülékünk előtt, később színesben, most meg már nagyban, nagyon nagyban, tökéletes minőségben, három dimenzióban, elképesztő csatornaválasztékkal. Karosszékből nézhető az olimpia, a forradalom, valósághű tévémaci és valósághű álamfői lemondás, és akkor a mézbirkózásról vagy a bikarodeóról még nem beszéltünk.

Megy a lenyűgözés.

Mi meg nyűgöződünk feszt. Kapcsolunk ide, kattintunk oda, elugrunk Amerikába, olaszba, spanyolba, megnézzük, hogyan keletkezett a Föld, hogyan pusztul éppen, hogyan lövik be a legfontosabb gólt, pápai áldás itt, cunami ott, világkoncert amott, rövid reklám után kapcsoljuk a háborút, ne menjenek sehová! Kapcsolgatunk, azt hisszük, minden a miénk, miközben éppen ellenkezőleg,mind több elvész az életünkből, beletoccsan és elsüllyed a háromdimenziós valótlanságba, 5.1-es hangrendszer üvölti, hogy szevasz, találkozunk a pixelek között. Az élet szép.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS