A Horváth-kert valaha a Szentgyörgyi Horváthokról kapta a nevét, mivel az Alagút megnyitása előtt híres díszkert állt itt fasorral, narancs- és citromfákkal. Aztán amikor az új közlekedés kettévágta (az addig félreeső és álmos Krisztinavárost viszont bekötötte a növekedő város vérkeringésébe), vendéglátás települt ide és egy nyári színház, a Budai Színkör. Az első magyar primadonna, a reformkori Déryné Széppataki Róza természetesen sosem játszott itt, hiszen akkor már évtizedek óta nem élt.

A félig-épületet mintha egy vidéki kisváros piacáról transzportálták volna a Horváth-kertbe

Szobra tehát nem más itt, mint megbocsátható múltteremtés egy megbocsátható térelemmel. (Bár sosem sikerült megértenem, hogy valódi téralakítás helyett a köztéri szobrászat nálunk miért merül ki örökösen az emlékmű-mellszobrászatban…) Megbocsátható, mert egyrészt nem egy igazolványkép alapján készített steril portréfej, hanem egész alakos fehér márvány masnival, tüllszoknyával és gitárral – és az emlékidézésen túl szerencsére van benne valami érzéki is. A zsánert herendi porcelánokról ismerhetjük: a harmincas években Ligeti Miklós szobrászművész így is, úgy is elkészítette. Állítólag az arcot Bajor Giziről mintázta, aztán tíz évig állt itt, majd a háborúban elpusztult (Márai után szabadon: fejét vesztette), és most egy fiatal, Gyergyószentmiklósról származó kolléga, Polgár Botond újra elkészítette.

Persze amikor először álltam előtte, a fentiekről mit sem tudva, csak csodálkoztam: milyen pici.

Pici, de szimpatikus. Márványból van ugyan, de nyilván életnagyságú, és mint ilyen, rögtön el-elgondolkodtat a méretet, illetve a centiméterekben nem mérhető nagyságot illetően. (Déryné amúgy akad még a környéken körülbelül hasonló történeti hűséggel: egy sétálóssá tett utcával arrébb működik a felkapott Déryné Bistro, de az is csak az államosítások óta Déryné – előtte Auguszt cukrászda volt.)

Vissza tehát a kezdőpontra. Ott állok a szobor előtt, szigorúan csak az újat, a jelent látom, és újra csak csodálkozom, hogyan lehetett egy ilyen szimpatikus térötlethez ilyen silány formát találni. Messziről a szobrot is mintha kissé zsugorították volna, pedig csak a hátteréül szolgáló és a tragikusan elméretezett kioszkkaréj teszi ezt vele. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy itt valami tetszetősebb/több/használhatóbb lett, mint korábban, egy addig elhanyagolt és kizárólag átjárásra használható parksarok újult meg, gazdagodott. Mindezt a gazdagodást viszont szinte agyonüti az alacsony és szomorú ipari anyagokból összehozott pavilonsor. A tavasz kitörésével már a bal oldali kiülős hely is remekül működik, mégis olyan az egész, mintha a jól szituált belbudai parkba kifejezetten egy vidéki kisváros piacáról transzportálták volna ide ezt a félig-épületet. Kisstílűen nyomott tetőszint, strandokra illő fémbeton oszlopok, a fák zöldje között hideg postászöldre festett fém-üveg tető, a szomszédos házaknak és egyáltalán, a környék egész léptékének tökéletes semmibevétele. Állítólag a költséghatékonyság jegyében és a Szentháromság téren már létező turistainformációs pavilon mintájára (sikere után?) született meg így üvegtetővel, klíma nélkül, mázolt idomacélból és kiáltó igénytelenséggel.

Kihagyott ziccer.

És nem mintha az első kerületre amúgy ez jellemző volna, de nem árt tudni: mindez a főváros (amúgy általa nem túl gondosan kezelt) területén készült, és nagyjából egy időben azzal a folyamattal, amelyben az egyre jobban elszabaduló kerületek önállóságuk szimbólumaként huszonhárom külön-külön minivárosközpontot építenek ki.

De ez már messze vezet a pici Dérynétől. Vagy mégsem.