Nekem például kimondottan szerencsém volt, bármikor tévedtem is be egy norvég, finn vagy svéd író bemutatkozására, mindig megtudtam, hogy épp az adott nemzet „legnagyobb” és „legnépszerűbb” szerzőjét hallgatom. Persze marketing nélkül is könnyű kimatekozni, hogy öt ország húsz képviselője valóban az elitet jelentheti, még ha voltak is neves, itthon már ismert hiányzók, mint Per Petterson vagy a krimi koronázatlan királya, Jo Nesbo, akinek most a gyermekkönyves oldalát is megismertük, netán szinte a teljes életművel piacon lévő Linn Ullmann. És ők még csak a norvégok voltak... Jött helyettük viszont a minimalistának nevezett Kjell Askildsen, aki már a bemutatkozó filmjének mottójában biztosított mindenkit: „túl sok szó forog a világban”. Majd – már élőben – hozzátette, nem kevés iróniával: kicsit túl sok könyvet írtam. S valóban: az északi küldöttség doyenje mögött kilenc novelláskötet és hat regény áll. Az Európa Úgy, mint azelőtt címmel válogatott elbeszéléseit tette közzé. A beszélgetésből viszont kiderült, hogy a regény műfaja Norvégiában is vonzóbb a kiadók szemében, ezért is adták el Askildsen egy-egy nagyobb elbeszélését regényként. Az is kiderül, hogy szikár nyelvezete ellenére nem tartja magát minimalistának, ez csupán a bölcsészek ostobasága, azoké, akinek fogalmuk sincs az irodalomról, a fogalmat csak kölcsönvették az építészettől és a képzőművészettől. A szűkszavú norvég pedig a tekintetben is lehűt – pedig épp ezzel a kimondatlan céllal vettem nyakamba a fesztivált –, hogy nincs skandináv specialitás, nincs északi irodalom, hiába is reméltem hát, hogy a nyomára lelek. Sem az ő, sem kortársainak művei nem különböznek az európai irodalom áramlataitól, rá például az Európában sokat járt Hemingway volt nagy hatással.

Finnországban az újszülötteknek is olvasnivalót ajándékoz az állam

Ha az északi irodalmat nem is, de talán a messze földön híres finn könyvkultúrát talán nyakon csíphetem, reménykedem Leena Lehtolainen bemutatkozóján, akit elsősorban krimiszerzőként ismerünk, pedig több, más témájú regényt is írt már. Kiderül, hogy a hangos- és az elektronikus könyv nem tudott akkora népszerűségre szert tenni náluk, mint várták, talán azért sem, mert a finn társadalom még a korábbi forradalom előnyeit élvezi. Az utóbbi évtizedben ugyanis lecserélték a kemény táblás, főként ünnepi alkalmakon osztogatott könyveket puha kötésűekre, így az ünnepélyes, tiszteletreméltó tárgyból napi használati tárggyá alakult át a könyv. A puha fedelest ugyanis bárhová magukkal tudják vinni, könnyen elfér táskában, zsebben. S bár náluk is kimutatható, hogy némiképp csökkent az érdeklődés a szépirodalom iránt, azért nem ritka, hogy az ottani bestsellerlistákat ilyen műfajú könyv vezesse. (Gondoljunk csak a finn szupersztárra, a most hiányzó Sofi Oksanenre, aki az ötmilliós országban 140 ezer példányt adott el harmadik, azóta számos irodalmi díjat besöpört regényéből.) Persze náluk is akad fehér folt: a tinédzser fiúk és a fiatal felnőtt férfiak olvasnak a legkevesebbet, ezért az olvasást népszerűsítő brosúra címlapjára egy fiatal, olvasó srác képét tették ki. És azt a szlogent is igen komolyan veszik, hogy a finneket első napjaiktól ösztönzik az olvasásra, hiszen minden csecsemő ajándékcsomagot kap az államtól, melyben a babaápolási cikkek mellett egy könyv is található.

A legnagyobb hiányzó címet viszont mégsem egy finn, hanem egy svéd szerző vihette el: a tavalyi Nobel-díjas Tomas Tranströmer, aki már húsz éve küzd egy agyvérzést követő bénulással. Pedig a költő nagy barátja Magyarországnak, többször is járt nálunk, Pilinszky Jánossal szoros, nem csupán műfordítói barátság kötötte össze, és ő fordította még Illyés, Nemes Nagy, Szabó Lőrinc, Nagy László és Weöres verseit is svédre. Vagyis jó érzékkel találta meg a Kádár-korszak hivatalos irodalmában az abból kiszorulót, a valóban maradandót. Talán a börtönpszichológusként dolgozó, nagy természetjáró Tranströmer (övé Svédország egyik legnagyobb lepkegyűjteménye) testesíti meg a legjobban, amit mi északi embernek és irodalomnak gondolunk: szemérmes, hallgatag, szűkszavú, a tájhoz közeli. A Széphalom két kötettel is próbál a nyomába érni ennek a megfejtésre váró lírának. Boltívek végtelenje címmel válogatott verseket, míg Az emlékek látnak címmel visszaemlékezés-kötet jelentetett meg.

A dán kontingenst leginkább Janne Teller testesítette meg. Ifjúsági regényét, a Semmit hatalmas botrány fogadta Dániában, előbb betiltották, majd kötelező olvasmánnyá léptették elő az iskolákban. Azóta színdarab is lett belőle, és a szerző világszerte gimnáziumokban (most már magyarban is) segít feldolgozni ezt a kegyetlen, provokatív és bátor könyvet. De ő az, aki a legrejtélyesebb mondatot hagyja itt nekünk nemcsak Dániával, de talán az egész északi irodalommal kapcsolatban: „ha egy kérdést nagyon komolyan veszünk, akkor az már eleve provokációnak számít”. Annak számít miniesszéje is, a Ha háború lenne nálunk, melyben az emigráció kérdését járja körül egy képzeletbeli háború kapcsán. A magyar változatban Ausztriával, majd Szlovéniával kerülünk konfliktusba a tenger miatt. Geopolitikai megfontolások miatt esett rájuk a választás, hangzik el, és mert szerették volna, hogy az egész reális legyen. És ne legyen napi politikai üzenete, tették hozzá a kissé meggyőzőbb választ.