Nem tudtam, hogy ez lesz belőle, a zongorista olyan viccesen kényelmesen sétált a pódiumra, a Nemzeti Filharmonikusok elé, gondoltam, hogy ha ilyen lassan fog játszani, mint ahogyan közlekedik, akkor meglehetősen hosszú lesz az este. De sajnos nem így történt: Lovro Pogorelich tízszer olyan lassan játszott, mint ahogyan járt, és ha úgy járt volna, ahogy zongorázott, akkor fejcsóváló konferenciát ültek volna körülötte az ortopéd orvosok.

Mivel csak zongorázott, nem történt semmi. Leszámítva azt a teljes enerváltságot, reménytelenséget és csüggedést, amit okozott. Egyáltalán nem is értem, hogy ilyen zongorista hogyan kaphatott meghívást olyan zenekartól, amelynek a zeneigazgatója maga is pianista. És aki ráadásul tökéletesen más színvonalon és tempóban játssza Rachmaninov 2. zongoraversenyét. Köztudomású, hogy Kocsis Zoltán a szerzői lemez tempóit tartotta irányadónak, így aztán a saját változata kifejezetten gyors. Hogy Lovro Pogorelichet mi vezérelte, az szinte mellékes. Ha tippelni kell, akkor a saját tohonyasága. Mindenesetre egyszerre tiszteltem és szenvedtem a Kocsis-féle elvet, hogy a szólistát kell kísérni, ő az úr az előadásban, mert ez azt jelentette, hogy nincs előadás. Az első tétel a játszhatóság határát célozta meg, azt kereste, melyik az a pillanat, amikor még értelmes marad a zene, még összeérnek a hangok. Hogy miért pont ez érdekelte Pogorelichet, azt nem tudom, Rachmaninov sok érdekeset tudott volna mesélni. Végtelenbe nyúltak a frázisok, a fúvósok hosszú és kegyetlen kínhalálra ítélődtek, a mű helyett valami dögletes, nyúlós, nyálkás köd ülte meg a koncerttermet. Ha Lovro Pogorelich most tanulná a művet, és ez volt a gyakorlási tempója, azt érteném. Azt is érteném, hogy miért ütött annyit mellé a harmadik tételben, majd megtanulja, belejön. De minden jel arra utalt, hogy ez hangverseny, frakkos urakkal, belépőjegyekkel, közönséggel.

Némi színt adott az eseménynek, hogy épp a MüPában üléseztek a világ zenei ügynökei, akik ezt a mázsás koloncokat rángató előadást megnézték, nyilván levonták a tanulságokat, és leléptek a szünetben. Így aztán lemaradtak a jóról, a Schubert-szimfóniáról.

Pedig Pogorelich hiányában hirtelen kivirult minden, a tempók felgyorsultak, a zene karcsúsodott, életre kelt. Látványnak is gyönyörű volt, ahogy a két fuvolista egyszerre mozdult, egy szőke és egy barna fej együtt lendült, mondjuk a harmadik tételben. A gesztusok, amelyekkel tele van a nagy C-dúr szimfónia, hihetetlenül pontosak és világosak lettek, az ismétlések, a visszatérések, ahogy helyére zökken velük a világ.

Nagy C-dúr, ez a neve, de jobb nem történhetett volna vele, főleg ilyen előzmények után, mint hogy eldobja nevét, és csak C-dúr marad, a pózok és nagyképűség nélküli, teljes, derűs, szép élet. A kicsiség boldogsága, fürgesége, szabadsága. Hogyan is mondta Kennedy? Bocsáss meg ellenségeidnek, de jegyezd meg a nevüket. Lovro Pogorelich.