Nagy Sándor és az EU
Nem csoda, hogy Sütő András drámái az utóbbi évtizedben kimentek a divatból. De talán az sem, hogy most meg mintha visszajönnének. Ebben az évadban három darabját is bemutatták. Olyan műveket, amelyek a maguk idejében, a múlt század hetvenes éveiben nagyon is korhoz kötöttnek, aktuálisnak látszottak. Akkor politikai-ideológiai-erkölcsi parabolaként, egyszerű allegóriaként néztük őket. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző rejtetten, mégis nyilvánvalóan a Ceausescu-diktatúra Romániájában elnyomott magyarok lehetséges magatartásformáiról szólt. Az öngyilkos lázadás, a beletörődés, a megalkuvás, az együttműködés, az árulás határait, morális problémáit mérlegelték a bibliai és történelmi példázatok.
A mostani bemutatókat nézve, megkerülhetetlen a kérdés, vajon a darabok allegorikus időszerűsége tért-e vissza, vagy ma már általánosabb érvényű mondandókat, esetleg mélyebb esztétikai értékeket lelhetünk föl bennük. Bagó Bertalan jól átgondolt, világos nyíregyházi rendezése A szuzai menyegző ma is érvényes tartalmait és esztétikai értékeit egyaránt megmutatja.
Nagy Sándor kísérlete a görögök és perzsák összeolvasztására, ahogyan azt Sütő András egykor megírta, nemcsak a nemzetállami egységre törekvő Romániában, de a nehézkesen integrálódó Európában és az egész globalizálódó világban izgalmas problémákra utalhat, csak észre kell venni őket. Az ókori építészet motívumait idéző díszlet (látványtervező: Vereczkei Rita), mely forgolódva mutatkozhat a szuzai királyi palotának éppúgy, mint a maroknyi csapatával lázadó Bétisz lepusztult végvárának, mai közel-keleti konfliktust rejt, ahol géppisztolyos sivatagi gerillák harcolnak a modernizációt hozó idegenek ellen, a nők csadort viselnek, miközben a zene, különösen a fontos pillanatokban jelentőségteljesen megszólaló Örömóda, nem tolakodóan, de egyértelműen utal Európára, az Európai Unióban éppen válságban lévő egységesülésre. A hatalmi-politikai mechanizmus működése is ismerős lehet, a mindent jobban tudó, mindent zseniálisan előre látó, a történelmet előre tollba mondó, tévedhetetlen vezért éppúgy nem szükséges feltétlen a történelmi múltban keresgélni, mint a szeszélyeihez hajlékonyan alkalmazkodó, de végül mindent a személyes hasznára fordító beosztottak hadát.
Az előadás is ott torpan meg, ahol az író. Sütő András igényesebb volt annál, hogy beérje a szimpla allegóriával. Ám amikor átlép a mélyebb, összetettebb emberi, társadalmi bajok, az igazi emberi tragédiák terére, megbicsaklik, túlbeszéli, túlmagyarázza, amit nem bír kellő költői erővel ábrázolni. Egyszer csak kongani kezd a szöveg, miközben a történet túlbonyolódik.
A főszerepet, az egyetlen becsületes és józanul cselekedni próbáló embert Illyés Ákos a tisztességtől alighanem elválaszthatatlan naivitással jellemzi, Parmeniónja az uralkodó bizalmasaként derűsebben látja a világot az indokoltnál. Azt hiszi, megengedheti magának a tisztesség luxusát. Semmi más nem is emeli ki környezetéből, mint az áttetsző nyíltság, jó szándék, becsületesség. Budai Zsófi komor szenvedéllyel hordozza apja, az utolsó ellenálló vezér tartását, ezt olvasztja fel aztán a szerelem, a menekülés, az elbujdosás reménye. Gáspár Tibor tépetten kínlódó öreg harcos, aki kétségbeesetten mondja a magáét, amire már senki sem kíváncsi, Nagyidai Gergő az áruló, Beszszosz fia szerepében túlfűtött fanatikus. Horváth Margit a Nagy Sándorral nászra lépő perzsa királynéként igazi hatalomvágyó nagyasszony. Puskás Tivadar Kleitosza rugalmasan hajladozik a legújabb hírek szerint, Horváth Sebestyén Sándor Demetriosza erőszakos, könyörtelen ifjú törtető, látható, hogy ő fog nyerni.
Nyer is, és előle nincs menekvés.
