Erős északi szél
Papíron vannak ugyan állami támogatóik, a honlapon például ott van a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) logója, csakúgy mint a Nemzeti Kulturális Alapé (NKA) és a fővárosé. A logók azonban nem sokat érnek. A filmalap végül egyetlen adóforintot sem folyósított, az NKA támogatása pedig továbbra is kérdéses. Budapest jelképes hozzájárulása – mintegy kétmillió forint – ebben a kontextusban egészen nagylelkűnek tűnik.
Horváth György és Vízer Balázs programkoordinátor a spártai körülmények dacára értékes programot prezentált a mozgókép szerelmeseinek. A hét filmből álló versenymezőny többségében erős műveket sorakoztatott fel, ahogy Muhi András producer, zsűritag fogalmazott, csak két produkció stábját kerülte volna el hosszú ívben. (Hogy melyik kettőt, arra a mi tippünk a Hol volt, hol nem volt című amerikai és a Mocskos szívek című brazil dolgozat.) A panorámaválogatások pedig továbbra is hiánypótlók: például a Titanic hazánkban az egyetlen biztos pont, ahol az észak-európai filmművészettel kapcsolatban rendre képbe lehet kerülni.
Nehéz megmagyarázni, miért van erős hatásuk a skandináv filmeknek. Hiszen látszólag minden ellenük szól. Hosszan kitartott képek, lassan csordogáló cselekmény, olykor (számunkra) éteri konfliktus, lezáratlan végkifejlet. Az idei Titanicon is láthattunk több ilyet. Például a norvég Oslo, augusztus címűt, Joachim Trier rendezését, amely a 35 éves Anders drámáját mutatja be (Anders Borchgrevink alakításában). A férfit heroinfüggőségétől tíz hónapos elvonókúrával próbálták megszabadítani, s a „gyógyulás” folyamán a korábban figyelemkeltő cikkeket publikáló Anderst állásinterjúra küldik. Anders végül mégis reménytelennek látja a kibontakozást, és újra belövi magát.
Ez a film éppúgy sajátosan skandináv hangulatot áraszt, akárcsak a mélyben fortyogó indulatok érzékeltetése a Hullámverés című izlandi drámában. A remek Vesturport színházi társulat szereplésével készült mű (rendező: Ámi Ólafur Ásgeirsson) egy hetekig a tengeren dolgozó halászhajó legénységének életét mutatja be. Az összezártság persze jól ismert drámai alaphelyzet, de ebben a dokumentarista hitelességű műben szinte mindenki vesztes, vagy legalább annak érzi magát, a konfliktusok feloldhatatlanok.
Ugyancsak dokumentarista tárgyilagosságú az idei Hullámtörők díj – abszolúte megérdemelten – nyertese, a svéd–francia–dán Play című alkotás. Voltaképpen nem is fikciós mű, hiszen a rendezőnek, Ruben Östlundnak a fesztiválon lejátszott videós beszámolója szerint egy újságcikk hívta föl a figyelmét egy vélhetően Észak-Afrikából bevándoroltak kamaszgyerekeiből álló banda garázdálkodásaira. Az esszészerű film korántsem egyoldalúan ábrázolja a helyzetet, széles tablót mutat a jóléti svéd társadalom bevándorlókkal kapcsolatos feszültségeiről, félelmeiről. Kiderül: a fekete bőrű migránsokkal szembeni előítéletek annyira erősek, hogy a filmen szereplő fehér gyerekek eleve nem is mernek komolyan szembeszállni a rájuk akaszkodó feketékkel. Szüleik viszont erőszakkal csavarják ki az utcán az egyik fekete fiú kezéből a mobiltelefont, mondván, biztosan lopta. Külön érdekesség, hogy a rablást elszenvedő három gyerek közül az egyik vietnami szülőktől származik – a vietnami háború árvái, akiket a hatvanas években Svédországban (és más északi államokban) jelentős számban fogadtak be, mára sikeresen integrálódtak. Őket már „svédeknek” tekintik, szemben az újonnan jöttekkel. Vajon ez csak idő kérdése? – tehetnénk föl a kérdést, de a rendező határozott nemmel felel: a film szerint a svéd társadalom mai állapotában nem képes integrálni.
Ennél a műnél sokkal karcosabb, keményebb mozi az első filmes szerb Maja Milos Klip című mozija. Ez is a mai fiatalok világban elfoglalt helyét vizsgálja. Főhőse Jaszna, a csinos tizenéves lány, aki a felnőtté válás talán legnehezebb útját választja. Maja Milos hányattatásait nyers erővel és nyíltsággal ábrázolja, ha kell, nem riad vissza a pornográfiától sem, amely a naturalista társadalomrajz mellé állítva többletjelentéssel bír. Teljesen indokolt a stílus és a hangulat, de a mű mozis karrierjét alighanem meg fogja akadályozni.
Nem bántuk volna, hogy ha a Klip kapja a Hullámtörők díjat, mert akkor egy fiatal tehetség felfedezéséről és támogatásáról adhatnánk hírt.
Persze nem állítjuk azt, hogy Ruben Östlund műve érdemtelenül kerekedett felül, de a Play már végigjárta a fesztiválokat és a díjkiosztókat. Arról nem is beszélve, hogy Magyarország 2012-es formája alighanem jobban hasonlít a szerb, mint a svéd valósághoz.
