Van valami riasztó, sőt kifejezetten erkölcstelen abban, amikor valaki, úgymond, „őszintén beszél”. Az ilyesmi beszéd tulajdonosa mintha tagadná legfőbb feladatát: amagányt, és valamiféle közösség felé nyújtózna – tehát szemtanúk felé... Jelen kötet főszereplőjét –már amennyiben sikerül lokalizálnunk a szinte minden tekintetben széttartó írások között valakit egyáltalán, márpedig nem sikerül – ezzel a bűnnel nem igazán lehet vádolni. Ebben teljesen ártatlan. Néha kísértésbe esik ugyan, ám ilyenkor mintha maga a Nem Angyala vigyázna rá, vonná magához, mi több: ott van vele mindig, elkíséri egészen az „utolsó” pillanatig (a börtönhalálig).

„Sade márki minden régi és új rezsim alatt börtönben ült: vagy lefogták, vagy nem engedték ki.” – mondja Kovács Ilona, a kötet fordítója az utószóban. Valóban, Sade végig megmaradó, óriási ellentmondásossága olyan mértékben, szinte látványszerűen „az, ami” – hogy az ember akaratlanul is leveszi róla a szemét, és a szinte teljes életét keretező falakra irányítja... Talán a kötet főszerepét nem is ő, hanem a „misztikus falak” játsszák, és így a (megválaszolhatatlan) kérdés – kivel állunk szemben? – nem is annyira rá, mint inkább ezekre a falakra irányul? (A kötet borítóján lévő apró képen mindenesetre a Bastille hatalmas, elemésztő, szigorú mesternek tűnik – nem a közhelyes, könnycsalogató értelemben, hanem ténylegesen, mondhatni formailag.)

„Nagy Isten, mikor engednek ki ebből a sírgödörből, ahová élve temettek el? Semmi sem fogható az én sorsom szörnyűségéhez. (…) Csak a könnyeim és a jajgatásaim szólnak értem, de nincs senki, aki meghallaná…”

A fal, amely jelenleg tehát nem (csak) mint „bezáró mozdulat” vagy büntetés működik, hanem mint a Nem ápoló és érlelő közege, tehát éppenséggel nem bezár, hanem nagy erővel megnyit – a „megszentelődés” eszközévé válik. Nemcsak akkor „lök vissza” ugyanis, amikor a dolog mintegy „jogos” lenne, hanem akkor is, amikor „nem jogos”: azzá a lendületes közeggé válik, amiben az egyébként csak alig-alig észlelhető veszélyek is nagy finomsággal elkerülhetővé válnak. Beavatássá, a Nem magasiskolájává: „Egészen groteszk, hogy a forradalom alatt is bezárták és le akarták fejezni.” – így az utószó. Groteszk – vagy éppen gondviselésszerű. Mindenesetre Sade „mindvégig gátlástalanul szimulált és lódított, de majdnem ezekkel a taktikai hazugságokkal egy időben (…) rögtön le is rombolta szerepjátszása minden eredményét.”

A Nem bizonyos értelemben a folytonos mozgásra mondott igen –hiszen ha nem így válaszolok az időre, akkor elfáradok, az idő pedig viszszasiet hozzám, simogatni és ringatni kezd – és fennáll a veszélye, hogy a végén még a legnagyobb Igenbe csalogat... A nem éppen attól Nem, hogy önmaga folytonos és szükségszerű elhasználódásának – belső, bűnös hajlamának az Igenre – nagy éberséggel igyekszik ellenállni: ha az ember csak „áll, mint holmi igazság”, úgy egészen biztosan elveszítette magát. Elringatta és felfalta az Igen. Mindennek elkerülése persze „embernek lehetetlen” – Sade azonban, ahogy fentebb elhangzott, talán nem volt egyedül… A kötet egyik meglepő(nek tűnő) darabja az „Esti ima”. Ez ameglepetés azonban az első sorok után gyorsan elpárolog, amikor a szöveg természetesen (itt is) „káromkodásba és Istengyalázásba” csap át…

A Nem végül a centrum iránti gyűlöletben látszik megtalálni önnön centrumát, valahol az Én szenvedélyes igenlése és totális feladása között (de nem „középen”): a gyönyörűségesen puszta (de „egyáltalán nem fontos”) meglétben, leginkább a testben... Amihez (legesleg)végül természetesen nem a szellem különböző leleményei – például „a kőrisbogárpor szerelmi gerjesztő és anális, szélkeltő hatásainak kikísérletezése” – által, tehát mintegy programszerűen jut el és kötődik, hanem mindenféle lecsupaszított „kényszerekben”. Minden a testből indul ki, még ha úgyszólván „teljesen szelleminek” tűnik is, hiszen éppen a szellem által célzott újabb és újabb alakulásokban, ezek sürgető „szükségességében” derülhet ki a legerőteljesebben, hogy minden zuhan, hogy mindennek „fizikai súlya” van – a „kényszerek” itt tehát az igazi „szentségek”... Végeredményben a mániákus rendszerességgel végzett önkielégítés mérhetetlenül nagyobb és maradandóbb „mű”, mint a szellem legnagyobb műve...

A dolog „minősége” mindenesetre vélhetően ott derül ki, ahol megválaszoljuk a kérdést: vannak-e végső soron mindennek szemtanúi? A – „Sade” sikerét jelző – válasz pedig, amint talán már a könyvborító is jelzi, így hangzik: nem, nem igazán…