A tévémacit én korábban sem nagyon értettem, de mióta a kereszténydemokraták írják a forgatókönyvet,még annyira sem jön át az üzenet, ami meg mégis, az rémisztő. Annál fájdalmasabb, hogy még így, mélykonzervatív és alig dekódolható voltában is (vagy tán épp ezért) az egyik legfontosabb és legérdekesebb kontent a pszichoaktív képernyődrogok között.

Régen ugye az volt, némileg leegyszerűsítve, hogy a képeskönyvezés/zuhanyzás/fogmosás után az obligát fagottszóra beballagott a tévémaci a fürdőből a nappaliba, bekapcsolta a tévét, a kis manócskájával szép csendben megnézte a mesét, aztán eltakarodott aludni. Azt most hagyjuk, hogy ebben az összesen egyperces etűdben felborult világrendet szippantattak fel a kölykökkel, amennyiben a medvének volt ember alakú babája, nem pedig fordítva, mert ez még akár pedagógiai cél is lehetett, ne legyetek olyan elbizakodottak, lehet itt még majmok bolygója. Először is azt kellett eldönteni, hogy most akkor a maci az gyerek vagy sem. Ha gyerek, akkor csakis valami magas rangú káderivadék lehet: azt nekem senki nem tudja bemagyarázni, hogy a maci karrierjének kezdetén kettőnél több kölyök volt az országban, aki saját tévével büszkélkedhetett. Ráadásul árva létére, mert sehol egy mamamaci vagy papamaci. Ha meg felnőtt, akkor micsoda infantilis egy nagykorú: a mese után azonnal kikapcsolja a tévét, mit néki Angyal, mit néki Vitray, ő csak a Bob és Bobekre meg Rumcájszra, esetleg a Jamie és a csodalámpára van ráizgulva, aztán már alszik is, egyedül (vagyis a babával), és hát valljuk be: boldogan. Mikola István szinglihordásra dörzsöli a tenyerét.

Nem osztom a hivatásos kesergők álláspontját, akik telesírják a netet az egyébként az elmúlt majdnem fél évszázad alatt többször is változó régi tévémaci után. A különösebb utánagondolást mellőzve valóban kedvesnek tűnő kis állat eltakarítása, illetve újragombolása ha szükségszerű nem is, de indokolt volt. Ahogy így elnézem, a következő cserénél viszont senki sem fogja siratni ezt a korábbinál is lényegesen életszerűtlenebb, amúgy kedveskés szpotot. Mert miről van szó? Mit akarnak lenyomni a gyerekek torkán a feltámadás napja óta?

A macilánnyal indulunk, aki kiszámolósdit játszik, így dönti el, hogy három kis ölelni való figurája közül kit választ a mesézéshez: a kislánybabát, a nyuszibabát vagy a macibabát, végül a nyuszi mellett dönt. Közben hazajön a focizásból a macifiú, aki üstöllést leül a számítógép elé, benyomja, és már nézné is, mi újság van a világban, vagy egyszerűen csak írná tovább az Új Magyar Nagyregényt – ám a macilány egy érintéssel lebeszéli a gépnyomkodásról, majd sokatmondón távozik. A macifiú érti a célzást, elindul utána, leül mellé a kanapéra, átöleli, és kezdődhet a mese. Ami után távkapcsoló segítségével azonnal kikapcsolja a készüléket, de nem ám visszamegy a géphez, hogy jól van, most már akkor tényleg megnézem, hogyan áll a forint, vagy szöszölök még kicsit a második fejezettel, hanem zsírkrétát vesz elő, a macilány meg papírt, és rajzolni kezdenek a szőnyegen (a rohadt gép ugye elfoglalja az egész asztalt), a földön heverő könyvnek támasztott kék nyuszi pedig figyeli őket, aztán a kamerába kacsint.

Még egyszer: a nyúl kacsint.

A horrorfaktoron túllendülve: nekem egy kék nyúl ne kacsintson. Mivel pedig megint nem látok felnőttmacit, és van az az asszonyi kapacitálás, meg ölelés, kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az egyszobás bérlemény lakói egy párt alkotnak. Az ideális magyar pár eszerint focizik (kell is még pár stadion tényleg), babázik, esti mesét néz, aztán rajzol, az internet pedig rossz, rossz, rossz. Eszedbe ne jusson a közszolgálati tévé weboldalán elmerülni a mesetárban, vagy más, mondjuk egész nap rajzfilmeket sugárzó csatornára kapcsolni, még a végén valóra válnak az álmaid. Ne netezzél, tévézzél inkább, de azt se sokat, csak a mesét, abból is csak egyet, akkor nem fenyeget semmi veszély. Ha Kukori valami merészet talál mondani, majd kiblőrözzük jól a hülye csőrét neki.

Magyarország elveszett.