Kötelező kultúrprogramom előtt – és után – Tina Turner 2009-es, hollandiai, jubileumi koncertjét tekintettem meg. Részint ezért, hogy a Bloom! egyórás időmúlatása kapcsán az alábbi kérdés vetődött föl bennem: a többek által „fiatalosan friss”-nek, innovatívnak mondott társulás vajon miért az amatörizmus tikkasztó tónusában handabandázik a nagyságról és a kivételességről?

A féktelen össznépi ötletelésen alapuló, hatszereplős, pubertásos idétlenkedés már-már zavaróan minőségi eleme Alberto Ruiz Soler vészjósló hangkulisszája, amely dramaturgiai funkcióval is bír(na), ha elvétve sikerül(ne) összeütni mellé egy-egy épkézláb jelenetet. Ilyen rendhagyó esemény, amikor percekig egy hokedlit bámulunk, rajta vizespohárral. Szemerkélő eső, harangszó, vihar, égszakadás, sziréna hangjait hallani, eztán pezsegni kezd a hamarosan kiömlő víz, mozog a pohár és a szék. Mint az agyafúrt olvasó kitalálta, ez volt a vihar egy pohár vízben geg.

Az afféle olcsó játék hülye gyerekeknek horror-, thriller- és akciófilm-paródiák jegyében a pókerarcú Molnár Csaba anti-Supermant alakít. Hosszú nadrágjára kanárisárga szuszpenzort húz, fején gumi jampifrizura, kezein munkakesztyű, vállán piros palást, miközben a társa hátán imbolyog, vagy a többiek röpítik. Dányi Viktória a hullahalmokat partvissal takarítja el, továbbá félmeztelenül szökell egy hatalmas, hullámzó, vörös anyagtengerben, s úgy sikongat, mintha cápát látna. Később fekete, elasztikus kezeslábasa hosszúra nyúló ujjaival – akár a pók(asszony) csápjai – fojtja meg a rózsaszín dresszes, pink pelerines Vadas Zsófia Tamarát. Moreno Solinas és Igor Urzelai fehér atlétatrikóban, elszánt, baloldali frontos tekintettel bukik elő a selyemárból – ők nyilván a kommunizmus héroszai. A (csupán) nevében virágzó kompánia egyik legnagyobb tévedése: képesek a dilettantizmus pózában tetszelegni úgy, hogy önbeteljesítő című produkciójuk nem kelt zsibbasztóan kontár benyomást. Másik balhitüket a filozófiájukká emelték; újraértelmezve a koreográfus és az előadó közötti hierarchiát, kalákában hozzák létre műveiket. „A mindenki demokratikusan beledob valamit a közösbe, hogy ne érezzük a zsarnokság orrfacsaró bűzét!” eszméje a gyakorlatban éretlenségről, henyeségről, tanácstalanságról, szellemi ínségről árulkodó, sápasztóan infantilis rögtönzéseket eredményez. A vezérfonál az elemi irtózás a professzionalizmustól – utóbbi a honi független táncszcénában lassacskán rokon értelmű a kommersszel. Noha a kortárs kliséktől hemzsegő mozgásnyelv (karate, szinkronkúszás-mászás, cigánykerék, kánkán, szaladgálás, ugrabugra) kímélő jellegű, amennyiben a társaság hosszabb távra tervez, üdvös volna javítani a fizikai kondíción, amely ugyanis szembetűnően ramaty.

Kivált Tina Turnerhez (született 1939) képest; aki pályája ötvenedik évfordulóján, prológként annyit mondott a tomboló arénában: műsorom a múltam megidézése. És ami ezután következett, nem más, mint amit a múlt nélküli és korántsem rózsás jelenű, magabiztosan blöffölő ifjak ígértek a lózungos szinopszisban – ám nettó kacatjukban képtelenek voltak megmutatni vagy akár kigúnyolni azt. Ez a szépség, az erő, a bátorság, a tökéletesség és a kiválóság. Azaz a két lábon járó, elpusztíthatatlan, fölkavaróan diadalmas, hús-vér szuperhős(ség).

Féktelen össznépi ötletelésen alapuló pubertásos idétlenkedés