Hiszen sokakkal azt mondatja a sztereotip gondolkodás, hogy az elmúlt századokban a zeneszerzők között nem találni nőket – holott igenis voltak. S habár magyar nyelven e témának még nincsen komoly földolgozottsága, angol nyelvű források alapján világossá válik, hogy a férfiak árnyékában minden korban megtalálhatók voltak a női komponisták is.

A szóban forgó tárlatnak a címe sem mindennapi: „…mindezt a hatalmas hangzavart egy nő csinálta”. A cím George Bernard Shaw egyik levelére utal, amelyben az író Ethel Smyth 1890-es operabemutatójával kapcsolatban ezt írta: amikor „a zeneszerzőt kihívták a pódiumra, a közönség megdöbbent, hogy mindezt a hatalmas hangzavart egy nő csinálta”. Az anyagot az Országos Idegennyelvű Könyvtár két zeneműtárosa, Víz Mária és Engel Judit állította össze az angol zongoraművész-karmester, Diana Ambache hatására, aki huszonöt éve foglalkozik a női zeneszerzők műveinek népszerűsítésével Nagy-Britanniában. Diana Ambache olyan fontosnak érezte a két magyar kutató munkáját, hogy levelet írt nekik, amelyben elismerte: a zenészek, a kritika és a közönség vegyesen reagált a törekvéseire. Megemlítette, hogy egyes női komponisták műveinek bemutatója után volt olyan kritikus, aki így fogalmazott: „ez csak stiláris bravúr tartalom nélkül”, míg egyes zenészektől azt hallotta: „ha ismert zeneszerző műve lenne, már rég a repertoár része lenne”. Akadt, aki „bizarrnak” nevezte, hogy valaki nők szerzeményeit adja elő.

E vélemények azt támasztják alá, hogy milyen nehéz az előítéletekkel, a meggyökeresedett közvélekedésekkel leszámolni. Ez Diana Am bache-nak is nehézséget okozott, aki szerint amúgy az előítéletek a tudatlanságból származnak. Szerinte az emberek egyszerűen nem értesültek róla, hogy milyen nagyszerű zeneművek köthetők női szerzőkhöz. Holott –az angol művésznő szerint – fantasztikus életművek nyílnak meg azok előtt, akik időt áldoznak a női komponisták műveinek megismerésére. Diana Ambache a kutatásait a www.womenofnote.co.uk honlapon tette közzé, itt az érdeklődők további információt találhatnak a témáról.

Az egyik legfontosabb kérdés persze az: egyáltalán van-e annak jelentősége, hogy egy zeneművet nő vagy férfi írt? Vannak-e olyan jellegzetességek, amelyek esztétikailag megkülönböztetnek egy nő által komponált dallamot egy férfiétól? Ezzel kapcsolatban Engel Judit, a vándortárlat egyik alkotója érdeklődésünkre azt mondta: a mindennapokban léteznek általában nőkre vonatkoztatott karakterjegyek, mint a lágyság, a finomság, a fokozott érzékenység, de tévedés volna azt hinni, hogy mindez leképeződik a zenében. Elmondása szerint erre az a legjobb bizonyíték, hogy vannak olyan lágy és nőies zeneművek, amelyeket ezen az alapon nőknek kellett volna írniuk, holott férfiak szerzeményei, s viszont: találkozott már olyan erős, férfias, dinamikusművel, amelynek szerzője egy nő volt. Engel Judit szerint a mű felől nézve másodlagos a szerző neme, a női zeneszerzők kutatása ugyanakkor mégis fontos misszió számára, hiszen ők is hozzátartoznak a művelődéstörténethez. Mint fogalmazott, hiánypótló ismeretekről van szó, Magyarországon eddig a zenetudomány nem foglalkozott átfogó, mély és alapos módon a témával. Engel Judit szerint egyébként egyfajta igazságtételről is szó van, hiszen – az elmúlt egy-két évszázadot leszámítva – a társadalomban az volt a meggyőződés, hogy művészi alkotómunkára csak a férfiak képesek.

A vándorkiállítás nagy érdeme, hogy ma élő fiatal magyar női zeneszerzőkre is ráirányítja a figyelmet. Többek között bemutatják az 1979-ben született Varga Juditot, aki 1998-ban I. díjat nyert a Zeneakadémia zeneszerzésversenyén, s munkásságával kiérdemelte, hogy az osztrák ORF tévécsatorna 50 perces portréműsorban mutatta be. A tablókról megismerhetjük az 1981-ben született Meskó Ilonát is, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés és karmesterképző tanszakán végzett, s aki 2002-ben I. helyezést ért el a Vántus István Zeneszerzésversenyen, amelyet 35 éven aluli magyar és határon túli magyar zeneszerzők részére hirdettek meg. Jelenleg a Ventoscala Szimfonikus Zenekar vezetője és karmestere.