Ha megkérdezett volna akárkit is Natalie Dessay, mielőtt elvállalta a Metropolitanben a Traviata címszerepét, nyilván lebeszélték volna. Nyerni itt nem lehet. A rendezés ugyanaz, amelyik 2005-ben egyik napról a másikra világhírességet kreált Anna Netrebkóból. Megérdemelten, nem is arról van szó, ezzel az alakítással Netrebko kirúgta az operaház oldalát, mindenki hallott róla, vagy hallani akart róla, a világ legszebb operaénekesnője, aki, láss csodát, még énekelni is tud. A Metropolitan átvette Willy Decker salzburgi rendezését, de Netrebko tudta, hogy nem érdemes önmagával versenyeznie, eszébe sem volt beállni a saját árnyékába. Olyan hamvas, vékony, érzéki úgysem lesz, mint volt. Pedig erről szól a darab, vagy legalábbis az első felvonás, fekete ruhás férfiak (még a női kórustagokat is fekete öltönybe öltöztették) rohangálnak, vonszolódnak, nyúlkálnak a piros ruhás nő után.

Nyilván Dessay azt hitte, hogy nem áll az árnyékba. Az opera végül is a hangokon alapul, és ha nem csak a hangokon, akkor a színészeten. Nem azért volt Maria Callas a legnagyobb Traviata, mert nem vett melltartót a kombinéja alá. Csak hát hiába jövünk a hangokkal, a látvány az erősebb inger. Mintha Marilyn Monroe ellen indítanánk Edith Piafot. És még csak nem is az egészséges Piafot, hanem egy beteget. Aki igazán köhög. Elakad a hangja, de azért nekimegy az ária nehezített változatának. A szünetben bele kiabálja a kamerába, hogy bocsánat, elrontottam a végén a magasságot. Azt nem teszi hozzá, hogy azt a magasságot, amivel Netrebko nem is kísérletezett. Azt se teszi hozzá, hogy az a megállás az ária előtt, az a tökéletesen adagolt csönd és feszültség, épp a végletekig nyújtva, egy ezredmásodperccel sem tovább, az talán többet ér, mint díszlet, jelmez, rendezés.

Nem lesz jobb Natalie Dessay az előadás során. A szünetben készített interjú alatt is ideges, hallatszik, hogy rekedt, fakó a beszédhangja, nem mentegetőzik, megy vissza, pedig egyben megy le a második és harmadik felvonás. Folyamatosan fárad, egyre gyengébb és szürkébb, egyre többször akad el a hangja, Nagyon kell a nézői jóindulat ahhoz, hogy mindezt sikerüljön az alakítás részének tekinteni, Violetta is gyengélkedik, miért kellene közben csicseregnie.

Ennyire nekem nem megy a rendesség, de annyira igen, hogy Dessay saját küzdelme a szereppel tökéletesen lekössön és felzaklasson. A kollégák nem bonyolult esetek, Dmitri Hvorostovsky fehér mosolya az alfahímé, de a rendezés Salzburgban is ezt sugallta: az erős ember az idős Germont, Violetta viszont nem racionálisan választ. Mondjuk akkora vakságot azért nehéz elképzelni, hogy épp Matthew Polenzani legyen a kiválasztott, aki nagyon rendes, nagyon szorgalmatos, látja az ember, hogy mindent megtesz, amire megtanították, ívek, halkítások, hangosodások, csak a hang színe semleges, a színpadi jelenlét jóllakott, ostoba nézésű. Magányos történet a Traviata. Vörös meg fekete, bár ha erre az estére gondolok, leginkább Dessay szürke arca jut az eszembe. Valamiért mégis tetszik.