Nézzük valamelyik zenecsatornát egy közepesen lealjasult hajnalon úgy kettő körül, valami nosztalgiaműsor megy, hiszen más nemigen indokolja, hogy a kétségtelenül tehetségesen tátogó Milli Vanilli vagy a már saját korában is vérciki Modern Talking, esetleg Rick Astley rikoltsa tele az újlipótvárosi éjszakát. A nosztalgia faktor az ilyen éjszakák metamfetaminja, a közel-végzetesen bebódult vendég is erőre kap, ha meghallja, hogy You’re My Heart, You’re My Soul. És még csak pénzt sem kell dobálni a zenegépbe.

És akkor egyszer csak jön a La Isla Bonita, pár számmal később meg talán a Like a Virgin, és azért akkor már halkabb, kevésbé erős a röhögés. Mert az rendben van, hogy az én generációmnak, a rendszerváltás körül eszmélő nemzedéknek lényegében úgy ciki a nyolcvanas évek, ahogy van, a béna ruhákkal, béna zenékkel, béna rakétaválságokkal és béna párttitkárokkal együtt – de azért jó érzés, hogy még így harminc év távlatából és a kötelező lesajnálás ellenére is találni jót, vagy legalább érvényeset a dekádban.

Egy jó nyolcvanas évekbeli popprodukciónak is majdnem úgy tudok örülni, mint egy véletlenül felfedezett Jay McInerney- vagy Tama Janowitz-regénynek. Az amerikai popkultúrából az egyik ilyen jó és ma sem szégyellnivaló fenomén a régi Madonna, akiről nyilván tudni lehetett már akkoriban, indulásakor is, hogy nem egynyári slágerek kerülnek ki majd a kezei alól, pontosabban: producerei műhelyéből.

Az idén 54 esztendős Madonna sokáig a tökéletes popsztár prototípusának mutatkozott, amennyiben: nemcsak hogy férfimilliók fantáziáltak róla magányos perceikben, s nőmilliók szerettek volna hasonlítani rá, egyebek mellett azért, hogy ők is beférjenek a férfimilliók fantáziavilágába – de azért is, mert könnyen emészthető, ám egyáltalán nem igénytelen dalok, sőt lemezek jöttek ki a neve alatt, és közben mindig adott nem zenei okot is arra, hogy róla legyen szó. És mert nem trendkövető előadóművész volt, ahogy akkoriban (na pláne manapság) rengetegen, de trenddiktáló, újító is.

A legújabb Madonna-lemezben viszont sajnos a címe a legjobb: MDNA. Értjük ugye, a cím egyfelől a művész nevét fedi, amolyan magánhangzókihagyásos módszerrel, ami nagyon eredeti valóban, még sosem csinálta ezt senki, de tényleg. Másfelől viszont az MDMA-ra utal, ami lényegében a 3,4-metiléndioxi-N-metil-amfetamin rövidítése, közönséges és népszerűbb nevén: ecstasy. A baj csak (?) az, hogy Madonna tizenkettedik sorlemeze az égvilágon semmi eksztatikusat nem kínál.

Akad persze rajta olyan dal, amelynek tudna üvöltve örülni pár közepesen szétcsúszott kvázi tinédzser a diszkóklubban, de hogy másnapra elfelejti például a Nicki Minaj-zsal és MIA-val készített Gimme All Your Lovin’t, az hétszentség, hiszen már én is alig emlékszem rá, pedig az előbb hallgattam meg harmadszor. Így van ez a Some Girlsszel, a Gang Banggel vagy az egészen kínosan cseppfolyós Masterpiece-szel, ami a legkevésbé sem mestermű, na pláne a Turn Up The Radio. A léptetésre a legkevesebb okot az ugyancsak Minajzsal összerakott I Don’t Give A adta, de lehet, hogy csak én lettem békülékenyebb a lemez vége felé. Mert persze az sem jó. Összesen 18 számot rettegtem végig, hogy jöhet-e ennél rosszabb. Köszönjük a producereknek, William Orbitnak, Martin Solveignek és Benny Benassinek. És persze Madonnának, a pop királynőjének.

A wikipédiáról tudom, hogy valahogy így jelentette be a művésznő ezt a mostani, négyéves csendet megtörő lemezt: „Dolgoznom kell. Izzadnom. Új zenét kell csinálnom! Olyat, amire táncolni tudok. A legőrültebb, legbetegesebb, legagresszívebb embereket keresem, hogy dolgozhassak velük.” Hát, ebből az izzadást – vagyis inkább annak szagát – leszámítva jóformán semmi nem jött össze, ami igazán nagy kár. A legutóbbi, Hard Candy című anyag után nem ártott volna rendbe hozni a renomét. Nem egy új Eroticát vagy Ray Of Lightot vártam – nem is tudom, mit vártam igazából. Talán egy olyan lemezt, amely nem a tinipreferenciák után lohol, hanem alakítani próbálja azokat; egy olyan lemezt, amely nem alibizik azzal, hogy jól szól a cucc, össze van rakva, meg minden – hanem néha szól is valamiről. Nem kell nagy megfejtés, csak valami releváns, új, madonnás – már ha ez a kifejezés jelent ma még valamit. Régen jelentett.

Csak hát közben, hogy, hogy nem: eltelt az idő, mert az olyan, hogy telik. És aki ezt nem veszi észre, az könnyen egy olyan buliban találja magát, ahol rajta kívül mindenki tudja a dress code-ot, csak ő áll ott hülyén egy margarétás otthonkában.

Ha legalább meztelen volna az a királynő.

„Dolgoznom kell. Izzadnom. Új zenét kell csinálnom!”