A norvég Jon Fosse lefordította, majd trilógiává egybegyúrta Szophoklész három tragédiáját, amely Oidipusz thébai király és gyermekei rémtörténetét dolgozta föl. Ezt Halál Thébában címmel 2008 januárjában Szász János rendezésében, Horváth Csaba koreográfiájával és Benedek Mari jelmezeiben mutatta be az oslói Norske Teatret. Kaposváron 2009 decemberében a történet elejét, az Oidipuszt láthattuk Rusznyák Gábor rendezésében, most a végét, az Antigonét mutatták be, ugyancsak Rusznyák Gábor rendezésében, hasonló díszletben és ruhákban. Kérdés, megláthatjuk-e a közepét is egyszer, az Oidipusz Kolonoszbant, vagy pláne egyben az egészet.

Pedig ez két okból is fontos lenne. Egyrészt nyilván így válna világossá a kiváló norvég író elképzelése, látomása az ókori családtörténetről, másrészt ezzel válhatna teljessé Rusznyák Gábor roppant erejű vízió ja erről a megrázó tragédiasorozatról. Annyi az Oidipusz átiratából is kiviláglott, hogy Fosse szövege szikárabb, sprődebb kíván lenni a görög eredetinél. Szophoklész bölcsességét erős indulatok váltják fel. Az Antigoné befejezése ezt még nyilvánvalóbbá teszi. A kar megfontolt, bölcs intései helyett azt halljuk, hogy ennek az embernek, Kreónnak jobb lett volna meg sem születnie.

A néző első, felületes benyomása az, mintha szerepet cseréltek volna az Oidipuszt játszók. Az akkori karvezető most főszerepet játszik, míg a tragédia egykori főalakjai most karként ülnek oldalt. Azt csak a színlap árulja el, hogy azért,mert ők a korábbi áldozatok, a meghalt családtagok, még a darabokban nem is szereplő Laiosz is köztük van, akit csak emlegetnek, noha az ősbűnt ő követte el. Az előadás befogadásához, átéléséhez azonban a nézőnek nincs is szüksége ilyesféle ismeretekre. Azt sem feltétlen szükséges tudatosítania magában, hogy míg az Oidipusz előadásában nyitva volt a játéktér teteje, és a magasból mindenféle tárgyak, hangkeltő eszközök szálltak alá, addig itt már áttetsző fehér textil borítja az eget, tehát időközben megszűnt a kapcsolat a magassággal, az istenekkel.

Mindennél sokkal fontosabb a látvány, a hangzás, a játék érzelmi hatása. Csatazajjal kezdődik, hullamosással folytatódik az előadás, a rendesen eltemetett testvér koporsója végig a színen marad, de ott marad a temetetlen halott is (Takács Géza), zsákba kötve, reménytelen küzdelemben, hogy kapcsolatot teremtsen az élőkkel (koreográfia: Gemza Péter). Középen kis medence az ő helye, körül kopottas, de palota márványtömbjeire is emlékeztető térben barna és fekete ruhák utalnak az Oidipusz látványvilágára (díszlet: Szalai József–Rusznyák Gábor, jelmez: Remete Kriszta). A karvezető, Némedi Árpád szép fájdalommal cimbalmozik, olykor két biliárdgolyóval verve a húrokat, máskor hangszerére borulva beszél.

Horváth Zita régi magyar siratóénekekkel kíséri a gyász, a temetés jogosságáról folyó vitát. Kalickában egy varjú figyeli, néha izgatott mozgással követi a történetet, egyszer meg is szólal. Kocsis Pál, az egykori Oidipusz most a karban a korábbi karvezető, Gyuricza István mély, rekedt hangját idézi, Gyuricza pedig konok, elszántan korlátolt Kreónt játszik. Amikor fia is szembeszegül vele, az Én mindenkiben csalódtam kezdetű slágert énekli komoran, elkerülve, hogy a groteszk idézet olcsó viccé híguljon. Antigonét Grisnik Petra játssza, halálra szánt erővel, komolysággal. Kelemen József egyszerre hozza a nemét váltogató vak jós, Teiresziász férfi és női mivoltát, a nagyszerű sminkhez illő pontossággal. A közelgő vészt jelző károgása hibátlanul teljesíti ki az előadás sokatmondó hangzásvilágát. Iszméné (Rácz Panni) siketnéma jeleléssel próbálja kifejezni magát. A fogalmi megértés reménytelen. A varjút, a cimbalmot, a siratóéneket talán még értjük.

Grisnik Petra és Rácz Panni