Ezzel a monológgal nyitotta újra Linczényi Márk, a Kolin együttes frontembere a népi-urbánus vitát. Ez részint meglepő, mert a reneszánszt jelző aktust inkább a Magosz helyi elöljáróinak egyikétől vártuk, részint sportszerűtlen, mert már sehol Móricz Zsigmond és a Kelet Népe, hogy helyt adjon a kontrának.

Persze Linczényi meghökkentő kifakadásának alapvetően nem sok köze van a televíziózáshoz, ám a TV2 Mokka című reggeli műsora e platformra, így a széles nyilvánosság elé tolta az esetet. Az alaptörténet a következő: a Kolin koncertjeinek állandó eleme, hogy az énekes találomra kiválaszt egy lányt a rajongók közül, akit megcsókol. Ám a legutóbbi, pécsi föllépésen a megszokottól eltérően alakult a forgatókönyv, amennyiben a kevéssé romantikus jelenetben statisztaszerepet megkaparintó hölgy exbarátja a színpadra sietett, s bevert egy förtelmeset az alkalmi csábítónak. A performance félbeszakadt, s Linczényi a fent idézett formában kommentálta randevúját az úgynevezett „mocsári szörnnyel”.

Ám reakciója nem maradt érdemi felelet nélkül, mert a Mokkában belebotlott Vujity Tvrtkóba. A riporter pécsi, mi több, ismert lokálpatrióta, a női kosárlabdacsapat feltétlen szurkolója, s láthatóan nem volt szomorú amiatt, hogy személyesen érdeklődhet Linczényinél arról, miként gondolta a vidéki, mocsári kulturálatlanságról szóló gyorselemzését. Kollégája igyekezett ugyan lassítani, de Tvrtko szenvtelen arckifejezése jelezte: ezt a meccset lejátssza.

A felek igen feszült dialógusba bonyolódtak, amely olykor már jelentős distanciát tartott a lényegtől, ám korántsem volt érdektelen. Sőt.

Nyilván kiadhattak volna egy nyilatkozatot, melynek aláírói egységesen elutasítják az erőszakot, esetleg mellőzhették volna a „Mi az üzenete annak, ha megcsókolok egy ismeretlen lányt?” munkacímmel folytatott parttalan vitát.

De ami a lényeget illeti: egy pillanatra egy életképes televíziós műsor sziluettje rajzolódott ki. Azaz a reggeli altató, melynek fő célja a nézők pulzusának szinten tartása,mintegy elkerülve, hogy a távirányító után kapkodjanak, feszültséget teremtett. Mert megmutatott valamit abból, amiről talán beszélnünk kellene, ha már meguntuk a muffinrecepteket, az oroszlán ma ne ismerkedjen mérleggel konklúzióval ellátott napi horoszkópokat, meg a VV Seherezádé csöcséről szóló mélyanalízisek földolgozását. (Persze most feltételezzük, hogy Tvrtko hasonlóan avatkozott volna be akkor is, ha nem Pécs, hanem Heréd vagy Tarnaörs az ügyben érintett település.)

Mindenesetre ezt a beszélgetést érdemes volt megnézni. Nem azért, hogy – az igazságot félretéve – végre eldarálhassuk a kávé mellett, hogy akkor pofázzál, ha már nem csak a repülő ablakából láttad a Budapest vége táblát. És nem azért, hogy – az igazságot félretéve – végre eldarálhassuk egy kávé mellett, hogy akkor pofázzál, ha már nem vered be a vészjelzőt, miután mozogni kezd a lépcső. Arról szólt, hogy a jelek szerint nem tilos valódi ügyekről beszélgetni szociológusok és antropológusok távollétében sem (lásd: főváros-vidék reláció). Kellett ehhez egy fékevesztett figura, aki üt, ha valami nem tetszik neki, egy legalábbis bárdolatlan, inkább bunkó kommentár, meg egy dühös műsorvezető, aki – príma leckeként – Pécs ezeréves kultúráját bemutató, angol nyelvű könyveket ad át a külföldre koncentráló vétkezőnek a riport fináléjában.

A kiadványok amúgy Európa kulturális fővárosát mutatják be.