A mozik digitális táblája
Annak ellenére így van ez, hogy a magyarországi mozipiac fejlődése tavaly igencsak megugrott, amikor a piacvezető Cinema City multiplexhálózat bejelentette, saját tőkéből digitalizálni fogja vetítőit. Elhatározták, hogy az amúgy erősen környezetszennyező 35 milliméteres celluloidkópiák helyett úgynevezett DCI-hordozókról (ez tulajdonképpen nem más, mint a háztartásban is használatos vincseszter) fogják digitális projektor segítségével vetíteni a filmeket.
– Jelenleg a 176 teremből három az olyan, ahol csak 35 milliméteres vetítőgép van. A többi vagy csak digitális vetítő, vagy mindkét géppel fel van szerelve. Összesen huszonkilenc 35 milliméteres vetítő maradt üzemben – mondja Buda Andrea, a Cinema City marketing- és PR-igazgatója. Hozzátéve: 109 teremben van olyan gép, amely mind a 2D-s, mind a 3D-s filmek vetítésére is alkalmas. A többiben „csak” a digitális 2D-s filmek vetítését tudják megoldani.
A számok magukért beszélnek: a 35 milliméteres vetítők már csak jelképesen vannak jelen abban a hálózatban, amely Magyarország moziforgalmának mintegy nyolcvan százalékát produkálja. Ezek után nem csoda, hogy a forgalmazók, különösen a nagyobb cégek sorra jelentik be, hogy a címeiket kizárólag digitális kópián hozzák forgalomba. Teszik ezt annak ellenére, hogy a Cinema City hálózatában úgynevezett vászonhasználati díjat (VPF) kell fizetniük minden egyes rendszerbe küldött digitális kópia után. Ez a díj tulajdonképpen a technikai fejlesztéshez való hozzájárulás: a Cinema City termenként körülbelül százezer eurót költött a digitalizálásra. Hogy ezt a díjat meddig kell fizetniük a forgalmazóknak, Buda Andrea szerint nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy egyelőre nem tervezik az elengedését.
Egyértelmű: a mozipiac Cinema Cityn túli részének is muszáj lépést tartania a technikai fejlődéssel, különben nemsokára bezárhatják a boltot. Ez igaz a néhány megmaradt független multiplexre (MiMozink Óbuda és Lurdy, Sugár) és a teljes artmozihálózatra. Noha erről névvel senki sem nyilatkozik, bevett gyakorlat, hogy a nagyobb forgalmazók végül is hajlandók csináltatni 35 milliméteres kópiákat a DCI-vel nem, vagy gyengébben felszerelt moziknak, ám a celluloid nyersanyag teljes gyártási költségét ráterhelik a mozisokra, akik így extra kockázatot vállalnak egy-egy mű műsorra tűzésével. Az állóvizet tavaly ősszel az erőforrás minisztérium által kiírt digitalizációs tender kavarta fel. A mintegy százmilliós keret összesen kilenc vetítő modernizálására adott lehetőséget, amivel legalább elindultak a fejlesztések. A budapesti artmozik közül például korábban csak az Uránia nagytermében volt DCI-vetítő, március vége óta a Puskin és Toldi nagytermébe is beszerelték a technikát. Vidéken is halad a fejlesztés, a tavalyi Nefmi-pályázatból Szentendre, Gödöllő már DCI-ről vetít.
Ha a legnagyobb forgalmú artmozik mind átállnak DCI-re, attól kezdve nem lesz érdemes más technikán vetíteni. Ezt hátráltatja, hogy sok nagyobb város artmozija nem tudott pályázni tavaly, mert nem volt meg az önrészük: így járt például Debrecen, Nyíregyháza, Szolnok vagy Pécs – magyarázza a helyzetet Böszörményi Gábor, a Mozinet nevű forgalmazó ügyvezetője. A tervek szerint a Nefmi idén is kiír egy digitalizációs pályázatot, de ez optimista becslések szerint is csak egy újabb kis lépés lesz a fejlődésben.
Ami a digitális rendszer úgymond olcsóbb voltát illeti, a szakember szerint a DCI-k ára ugyanúgy változik, ahogy a 35 milliméteres kópiákat is más-más áron árulták a jogtulajdonosok a különböző filmekhez. De ha három DCI-t tudnak a premierhéten olyan moziban indítani, ahová egyébként hagyományos kópiát adnának, akkor már biztosan olcsóbb a DCI.
– Ez olyan kérdés, mintha az lenne a feladat, hogy vessem össze az almát a körtével – mondja viszont Csurdi Gábor, a Budapest Film Kft. forgalmazási vezetője. A szakember szerint ugyanis teljesen más a költségszerkezet egy DCI, illetve egy 35 milliméteres kópia esetében. Míg a digitális forrás esetén mindig meg kell venni egy úgynevezett mastert, a hagyományos film esetében a világpremier után két-három hónappal akár harmadáron is be lehet szerezni egy használt kópiát, mely még tökéletesen használható. Ugyanakkor Csurdi elismeri, hogy a jövő mindenképpen a digitális mozizásé, de úgy gondolja, hogy a párhuzamosság még legalább egy évig tapasztalható lesz. (Például a budapesti Művész moziban a mai napig megéri 35 milliméteres kópiát indítani, már csak azért is, mert ez a filmszínház első körben kimaradt a digitalizációból.) Az artmozikban az is alapvető probléma, hogy ahol van vetítő, ott is csak a nagyteremben van, tehát csak a premier- és a sikerfilmeket vetítik erről a technikáról, a későbbi műsoron tartáshoz szükséges más, „régi” formátum is a filmből. Az, hogy két formátumot kell a terjesztőknek a filmből előállítani, természetesen többletköltséggel jár, és nem is mindig megoldható.
Böszörményi állítja: az, hogy egy filmet a nefmis fejlesztés után akár tíz mozinak is oda tudnak adni, sajnos önmagában nem jelent spórolást, mert sok olyan helyre is kerül DCI-vetítő, ahol korábban kicsi volt a nézőszám. Ez persze változhat, de az tény, hogy a DCI-projektorok fenntartása nagyságrendekkel többe kerül, mint a hagyományos vetítőké. A moziknak ki kell termelniük a különbséget, s ha netán nem sikerül, akkor ad absurdum vetíteni sem tudnak, hiszen nem tudják mondjuk kifizetni a projektorizzót.
Felvetődik a kérdés: mi lesz, ha nem tudnak felzárkózni az artmozik? Lesznek-e olyan vetítőhelyek, ahol a nemzeti és egyetemes filmkultúra művei elérhetőek lesznek? Buda Andrea szerint, ha egy forgalmazó kiajánl nekik művész- vagy rétegművet, fel szokták venni a műsorba: Szabó István Ajtó című művét említi példaképpen. Nem ilyen lelkes viszont Böszörményi Gábor, aki szerint egyre egyértelműbb, hogy a Cinema City ki akarja szorítani az artfilmforgalmazókat a multiplexekből: ugyanazt a vászonhasználati díjat kell fizetniük – 500 eurót filmenként –, mint egy nagy forgalmazónak, ugyanakkor a lánc az artfilmekre csak igen kevés vetítést, rövid műsoron tartást vállal, ráadásul alacsonyabb részesedést is fizet a bevételből. A forgalmazó szerint így nincs sok esély arra, hogy megtérüljenek a költségeik.
Szakmai körökben úgy vélik, most csak egy folyamat elején járunk, mely végül a kisebb forgalmazók és mozik eltűnéséhez fog vezetni. Mivel a művészfilmterjesztés üzletileg nem lehet nyereséges, egy kiszámítható és rendszerben gondolkodó támogatási rendszer kiépítése lenne a legfontosabb (ha már a mozgókép-közalapítvány megszüntetésével és a magyar filmipar megújítása hevében sikerült szétrombolni a régit). Ez elviekben a Nemzeti Kulturális Alap feladata lenne, de nemhogy konkrétumokról, még biztató előjelekről sem tudunk egyelőre beszámolni.
