Velőtrázó meditáció
Akkor jól van. Ha kettővel megy a Barcelona a Getafe ellen, akkor nincs nagy baj, minden ok megvan a nyugira, és ahogy eddig, ezután is foglalkozhatunk a zenével, ez a két dal közti intermezzo nem zavar meg semmit. Az A38-on, a világ legjobb klubjában vagyunk (a Lonely Planet szíves közlése), amely különben az egyik, ha nem a legszebben szóló koncerthelyiség a városban, a hangversenytermeket most hagyjuk.
DJ Krusht várjuk ma este, előtte a Fixi 4-nek jutott a hálás szerep: bemelegíteni a közönséget, megágyazni „az elektronikus hiphop zen mesterének”. Jómagunk úgy gondoljuk, általában rém idegesítők az ilyen címkék, versenyez még a „Pákó, a sramli Jackson Pollockja”, vagy a „Messi, a futball Mozartja” – bár ez utóbbi a 44. percben Moyá kapujába bevarrt gólt utólag látva – és egyáltalán – talán nem is olyan nagy túlzás.
Na de akkor mit mondjunk a Fixiről? Maradjunk annyiban: ez az öttagú banda az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt években történt a magyar hiphoppal, amennyiben nincs benne görcs, nincs frusztráló közlés- és nagyotmondási kényszer, nincs kamukeménykedés sem. Van viszont kétségtelen és zsigerből jövő lazaság, kreativitás, szövegi és zenei gegrengeteg, amit különben bárki megtapasztalhat, aki elcsípi őket a (főként) budapesti éjszakában. Még a gyengén szóló pinceklubokban is kitűnő hangulat kerekedik, ha színpadra lép Sági Viktor ’Vanis’ (gitár), Sabák Péter (basszus, vokál), Boros Levente (dob), Bencsik Ádám ’Ponza’ (rap) és az alteregóit éppeni tevékenységétől függően előszeretettel váltogató mr. Masters/Balek MC/Fejes Sándor (rap, vokál, kütyük, basszus). Az A38-on pedig pláne minden megél, ami esetleg elsikkadna a háromforintos hangtechnikával operáló kvázi koncerttermekben. Majdnem egy órát játszanak, szerintem a Jazzelünk a betonon című (és innen le is tölthető) lemezük teljes anyagát lenyomják. Van itt punkzúzás, klasszikusnak tűnő hiphopbólogatás, zenére verselés meg R.E.M.-átirat is (Shiny Happy People vö. Sanyi elment pingpongozni, ha jól értem) – és közben szép lassan telik a nézőtér.
Az úgy negyedórás átállás után már koppra telének tűnik a hely, amin nem lepődünk meg. DJ Krush szólókarrierjének huszadik évfordulóját ünnepli a turnéval, amelynek budapesti állomása nem szimpla DJ-szettecskét ígér.
De előbb arról, hogy miért fontos nekünk DJ Krush. Hideaki Ishi néven anyakönyvezett tokiói emberünk az idén tölti be az ötvenet – az elmúlt fél évszázadban viszonylag sok minden történt vele. Nem is az, hogy otthagyta a sulit, és inkább a környéki bandával lógott – hanem hogy később viszont a jakuzához is csatlakozott, ami azért nem egy gimnáziumi önképzőkör. Hogy hogyan lépett ki a japán maffiából, arról fogalmunk sincsen, csak a miértre találtunk adatot. Charlie Ahearn korszakos hiphopfilmje, az 1983-as Wild Style akkora hatással volt rá, hogy a mozielőadás másnapján azonnal elkezdte beszerezni a hiphopművészethez nélkülözhetetlen technikai aszeszoárokat. Nem volt könnyű dolga, mindenesetre idejekorán kapcsolt: igazi úttörőt tisztelhetünk benne, a műfaj japán ágának egyik első alakját, aki az évek során aktívan alakította is a műfajt, állandóan képes volt a megújulásra. A hiphop végig a fókuszban maradt, csakhogy állandó kísérletezgetései nyomán, a klasszikust a bonyolultabb, tördezett ritmusképletűvel és más műfajokkal, dzsesszel, drum and bass-szel keverve örökre beírta magát az elektronikus zene történetébe. Ennek lenyomata az a tíznél is több iszonyúan komoly nagylemez (kedvencünk a Coldcuttal összehozott Cold-Krush Cuts meg a The Message of the Depths) vagy a lustábbaknak szánt, DVD-n megjelent Krush-összes.
„Talán Tarr Béla hatását emelném ki”, mondja egyik vendégünk, aki most barátkozik Krush művészetével – és valóban, a kék fénybe burkolózó DJ intróját hallgatva kis összegű fogadásokat fontolgatunk: mikor szólal meg az első lábdob az elszállós atmoszférában. Nyolc percet kell várni erre – akkor viszont olyat szól, hogy új értelmet nyer a „velőtrázó” kifejezés. Mindenünkben érezni véljük a basszust, itt a hangerő nem a hiányosságok, hibák elfedésére szolgál: alighanem kompozíciós eszköz, beetetés a díler részéről. Rááll szépen a szíved a ritmusra, aztán már a kiállásnál üvöltve követeled, hogy robbanjon vissza gyorsan. Hogy még, még, még. Még.
A diszkográfiát behatóbban ismerő kolléga szerint a talán nemsokára megjelenő új lemez darabjaival indul a budapesti kedd éjszaka – mindenesetre korrekt, körülbelül 2,5 órás szettjével szépen végigkalauzol minket az életművön. Krush okos zenét csinál, elmélyültet, multifunkciósat; nem meggyőzni akar, hanem gondolkodtatni, ami annak ellenére is sikerül neki, hogy közben meg elvész az ember a hangorkánban. Az egyetlen biztos pont a kis világító alma a számítógépén. De az éppen elég. A körülbelül 2,5 órás perfekt szett meditáció után kitisztult lélekkel indulunk haza, ez a csávó zen mester tényleg, nyugtázzuk, majd meghajlunk, köszönjük; otthon aztán az is kiderül: végül 4-0-ra püfölte a Barca a Getafét. Egy tökéletes este.
