Ne foglalkozzunk most azzal, hogy ennek a válságelméletnek hány cáfoló és hány megerősítő bizonyítéka született meg azóta, vegyük tudomásul a kiindulópontot. És ha nem mindegyikünk tudja is követni Megyiket a térgeometria, a téranalízis elvontabb szféráiig, annyit földhözragadtan is látni lehet, hogy (melléktermékként?) már a kezdetekben szép konstruktivista grafikák keletkeztek. Egy hatvannégyes ceruza Kompozíció, két Rajz a Sankt Margarethen-i kőbányából (amúgy: Szentmargitbánya, Burgenland) a klasszikus konstruktivizmus méltó, invenciózus folytatása; az utóbbi kettő szénnel, illendő Ingres papíron.

Bonyolultabbá válik a gondolat később, amikor az értelmezés kilép a térbe, amikortól a művész lécekből építi fel analíziseit és szintéziseit. Ám ha nehezen ismerjük is fel a Santa Maria Novella rácsszerkezetében a kapcsolatot a firenzei bazilika alaprajzával, a megfejtésről könnyen lemondunk a fehér keretbe zárt ritmusok, dinamikák és feszültségek élménye miatt. Mi több, mintha Megyik biztatna errefelé. Az éppen harminc éve keletkezett szerkezetet nemcsak a pontosan megválasztott világítás árnyékjátékai, ismétlődések és torzulások teszik elevenné, hanem az a félreérthetetlen gesztus is, hogy a festőből lett plasztikus festékkel, sőt a háttér ezüstfesték-vonalaival irányít szerkezettantól a vizuális élvezetek felé.

Innen már könnyű elcsábulni, és fölfedezni e művészet sajátos ábrázoló jellegét, sőt naturalizmusát. A Corpus nemcsak húsvét környékén juttatja eszébe a nézőnek a feszületet, hegyes-szöges agressziói, semmibe lövellő egyenesei akkor is idéznék a szenvedőt, ha végső kifeszülése nem emlékeztetne annyira a késő gótikus Krisztusok kíméletlen vonaglására. A Thorax pedig csaknem szemléltető ábra. Amegint csak finom vörösfenyő pálcákból összeillesztett szerkezet az ízeltlábúak középső testrészét hiánytalanul formázza.

Közben se feledjük: a művész kutat és konstruál. Mégis, a fotogramok, a fotogrammal kombinált kompozíciók az esetlegességükkel, a rendetlen szélekkel és foltjaikkal elmozdulnak, bizonyos esztétikák kategóriái szerint konnotációt, mások szerint húst, esztétikumot, elevenséget kapnak, de mindenképpen többek lesznek elméletnél és konstrukcióknál. Aztán egy nyolcvanhármas Cím nélkülire már csak úgy tekinthetünk, mint klasszikus konstruktivista műre. A múlandó géz és léc, az anyagok is a szovjet-orosz alapító atyák szívszorító pátoszát folytatják, azt a hadikommunizmusból barkácsolt jövőlátást, amely aztán a steril, higiénikus konstruktivizmust előkészítette.

Megyik János késői korszaka ennek az utóbbinak az egyéni változata. Műveit kifinomultan indusztriális anyagokból, fénylő és patinázott rozsdamentes acélokból készíti-készítteti, ugyancsak költőien precíz technikával, lézervágással. Művei távolról konstruktivista képnek, geometrikus mozzanatok igen érzékeny váltakozásának, fekete és fehér, sík és bemetszés váltakozó lüktetésének mutatkoznak. Közelről kiderül, hogy ezek az érzékeny síkhatások előreugrasztva, csapokra rögzítve, azaz mindig térben hatnak, de ez mit sem változtat eleganciájukon, mikrolírájukon, azon az érzékeny dinamikán, amelyet mindig valami ízléses tartózkodás határoz meg. Képek. És nem kell feltétlenül a Sperlonga címűek ihlető élményét, az olasz fürdővároska látképét ismerni ahhoz, hogy kitessék: az egykori piktúratagadás, kutatások és konstruálások ide vagy oda, a maga módján visszatért a festészethez.

A reneszánsz perspektíva találmányának térbeli szemléltetése finom, törékenyen vörösfenyő lécekből