Hományi Péter, az Írók Boltja munkatársa elmondja, bár az üzlet bevételének legnagyobb része a szépprózai művekből származik, azért az egész falnyi helyet elfoglaló versköteteket is viszik. De vajon tud-e „robbani” a piacon egy verseskötet? Bár a több tízezer példányban gazdára találó bestsellerkönyvekhez képest még a legmenőbb költők eladási mutatói is legfeljebb apró pukkanásra elegendőek, az üzletben azt tapasztalják, hogy a kortárs (főként a fiatal) költők verseire igenis van kereslet. Mások mellett Simon Mártont, Borbély Szilárdot, Krusovszky Dénest, Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát, Erdős Virágot, Varga Mátyást említi, de a klasszikusokat, József Attilát, Adyt, Weörest is viszik. Annak idején legnagyobb költőink versesköteteiért sem tolongtak tízezrek a boltokban, s ma sem állunk rosszul, még egy esetleges nemzetközi összehasonlításban sem vallanánk szégyent – véli Hományi.

Ezt igazolja Nyerges Gábor Ádám költő, író a 2007-ben alapított, zömében ELTE-s és zömében huszonéves szerzők írásait közlő Apokrif folyóirat főszerkesztője is, mikor felidézi egy beszélgetését egy angol költőbarátjával. Norman Jope megdöbbenve látta, hány huszonéves első kötetes szerzője van a magyar irodalomnak – míg náluk ez ritkaságszámba megy. S bár ezen elmosolyodott, „tudniillik büszkeségből”, azért szerinte van még tennivaló bőven.

– Nagy közhely, de a kortárs vers helyzete persze nagyon rossz. Holott ez nem feltétlenül lenne magától értetődő – mondja Nyerges, majd hozzáteszi, ők az Apokriffal éppen ezen szeretnének változtatni. A lap története végül is sikersztori: fénymásolt-összetűzött, ismeretlen kis egyetemi lapból mára országos terjesztésű folyóirattá, a Facebookon több mint másfél ezer ismerőssel bíró branddé nőtte ki magát a kezdeményezés. Nyerges szerint ez is azt támasztja alá, hogy „van még kraft a kortárs kultúrában”.

– A trükkünk – a pusztán lelkesedésből végzett, nonstop ingyenmunkán túl – abban áll, hogy mikor reklámozunk, az irodalmat terméknek tekintjük. Nehezen eladható, elsőre nem vonzó terméknek, olyasminek, ami a pacal a hamburgerhez képest: nehezebben emészthető, komótosabb, időigényesebb dolog – így Nyerges, aki szerint ilyenkor nem az a megoldás, hogy zsírszegény pacalt főzünk. – Inkább a tálalással igyekszünk meghozni az étvágyat, anélkül, hogy a termék minőségét silányítanánk – állítja. Meggyőződése, hogy az embereknek igenis van igényük a magaskultúrára, csak éppenséggel nem mind tudnak róla.

– Ha valaki ingerszegény környezetben él, és ami kevés inger éri, mondjuk a közoktatásban, az is inkább elriasztja, teljesen érthető, hogy nincs tisztában a saját igényeivel. Ha már hamburger: ha valakinél otthon csak gyorsétel van a kamrapolcon, sosem fog magától eszébe jutni, hogy néhanapján jó lenne megenni egy almát is. Pedig bármibe, hogy ízlene – ajánl fogadást Nyerges Gábor Ádám.

Várady Szabolcs költőtől, a Holmi folyóirat versrovatának vezetőjétől azt kérdezzük: elképzelhető-e, hogy valaki ma főállású költő legyen Magyarországon?

– Gondolom, ez költői kérdés. Persze, hogy nem. Aki abból akar megélni, hogy tud verselni, az dalszöveget ír, vagy reklámverset. Vagy fordít, ha akad rá megrendelő. (Egyre kevesebb, egyre kevesebbért.) A saját verseit a költő magának írja, nem üzleti céllal. Aztán persze igyekszik eladni, de ennek az árucikknek a piacon nincs értéke. Sírni valóan röhejes, hogy mégis vállalkozói számlát kérünk arról a mondjuk húszezer forintról, amennyit a Holmi fizetni tud egy versért, ha történetesen korszakalkotó remekmű volna is. De ha méltányosan tudnánk fizetni, tehát minimum a tízszeresét, akkor is nehéz elképzelni, hogy valaki főállásban legyen költő. Holott ugyanez, mondjuk, festőben természetes. Prózát is lehet írni napi rendszerességgel. De mindennap egy vers? Jó versből abszurdum, rosszból meg minek – így a költő.

A műnem szinte teljesen hiányzik a mainstream nyilvánosságból, már a napilapokból is kikopott az olykori versrovat. De akkor hol lakik, hol van otthon a líra manapság?

– A kézenfekvő, patetikus válasz: az olvasó szívében. Hogy aztán hogy jut be oda? Ez már korfüggő. Nekem az volt a természetes húszévesen, hogy jártam a város könyvesboltjait, antikváriumait, vadásztam a verseskötetekre, de a mai húszéves verskedvelőknek talán az a természetes, hogy a világhálón vadásznak. Lehet, hogy az egyre nehezebben eladható napilapok ezért is mellőzik a költészetet. Ez persze diszkrimináció az öregebbekkel szemben, akik még újságot olvasnak. De ha volna is irodalmi melléklet, kétlem, hogy akkora hatásfokkal működne, mint azelőtt. A harmincas években például a Pesti Hírlap vasárnapi melléklete szélesebb körű hírnevet szerzett egy költőnek, mint ha a Nyugat közölte. Vas Istvánra másképp néztek kollégái a hivatalban, miután meglátták ott a versét. Szabó Lőrinc pedig a Pesti Naplóban megjelent Éjféli közjátékkal önkéntelenül felvirágoztatta a versben szereplő kiskocsmát, a Háromcsőrű Kacsát, már aznap sorra foglalták az asztalokat – idézi a múltat Várady Szabolcs.

Olvassa fel ön is a kedvencét!

Számos program várja ma a versbarátokat. Ahová mi megyünk: délelőtt tízkor a József Attila Emlékhelyen (IX., Gát utca 3.) „A város peremén” címmel drámajáték-foglalkozás kezdődik kisiskolásoknak József Attila gyermekkoráról, Z. Mezei Erzsébet vezetésével. Az Írók Boltjában egész nap a líra lesz a középpontban: bárki betérhet és felolvashatja kedvenc költeményét, délután ötkor pedig flashmob kezdődik, egy gongszó után mindenki József Attila József Attila című versét mondja el – egyszerre. Az Akvárium klubban hatkor a „verszenésítő” Kávészünet lép fel, a Toldi moziban este hétkor Závada Péter első, Ahogy megszakad című verskötetének zenés bemutatója kezdődik az Amoeba trió segítségével.

Költői kérdés, hogy lehet-e ma valaki főállású költő Magyarországon