A lényeg azonban, hogy Puccini nem lódította ki a zenei emlékezetből Massenet darabját, valószínűleg inkább megmentette, mert a kettő együtt több,  mint külön. Massenet átgondoltabb a történettel, még ha hamarább vet is véget neki, logikusabb a jellemekkel, még ha így közelebb viszi is a darabot egy másik olasz operához, a Traviatához. Hiába nem elsöprő erejű a lelki felajzottsága, ad cserébe némi testi ajzottságot, lehetőséget az énekesnőknek, hogy magas művészet ürügyén elcsavarják a férfi nézők fejét, hogy némileg avítt kifejezést használjak a némileg avítt… Bocsánat, hiszen éppen ez a lényeg, hogy nem avítt. A mostanában sikeres rendezésekben igyekeznek is közelebb hozni a Manont a mához. Játszódott már a múlt század húszas éveiben, bár ekkor kicsit bonyodalmas azt megmagyarázni, hogy Manont miért is deportálják, ráadásul Amerikába, most a Metropolitanben látható Laurent Pelly-rendezés beéri a XIX. századdal. Ettől meg a balettbetét barokkos hangja lesz kicsit különös, de a cél szentesít, és a cél az, hogy ne valami kebles, nagy parókás asszonyságot lássunk, aki úgy tesz, mintha 15 éves volna, és nem lehet neki ellenállni, hanem Anna Netrebkót.

Anna Netrebkónak pedig nemcsak a kerekedő fejét látjuk, hanem a világhíres szopránénekesek között egyelőre verhetetlen lábait. Illetve, most azt sem láthattuk, a második felvonásban, amikor egy szál ingben ugrabugrál, majd szerelmesen (mit szerelmesen!) átfonja lábaival Des Grieux derekát, a közvetítés nyikk, csak a nyikk marad, a kép elmegy, mintha a látvány nem volna való kardot nyelt operabarátoknak. Ami azt illeti, a Manon így is vad, Des Grieux elmehetne a Jóban Rosszban-ba is szerelmes papnak, és még ma is merész, ahogy reverendába öltözötten veti magát Manon lábai közé. Megpróbálok most már elszakadni Netrebko lábától: kisujjában van a szerep, kis lábujjában, de hát hangja is van hozzá.

Lelke is van hozzá, voltaképpen nagyon vicces, hogy a közvetítésnek hála láthatjuk, hogy mielőtt felmenne a függöny, csókokat dobál a kórusnak és a műszaknak, majd fölmegy a függöny, és csókokat dobál a kórusnak. A kórus egyébként igazán annyira jó, hogy nagyobb meglepetést kelt benne, mint az énekesnő, amikor a híres ária közben megszólalnak: ezt így is lehet, ilyen lágy és mégis határozott tenorszólammal? Lehet közben észlelni, hogy az évek múlnak, a ruhaméretek növekednek, de marad mit nézni, a Gál Noémit megszégyenítő blúzgombolást már az első felvonásban, hogy értsük, miért is akarta Manont zárdába küldeni a családja.

A hozzá illő Des Grieux talán egy kicsit szenvedélyesebb, mint Piotr Beczala, de így is értelmes a történet, egy szelíd fiatalembert kapott el a forgószél, nem tud mást tenni, mint szeretni, elbukni, zuhanni, úgyis puhára esik, párnák, paplanok közé. A többiek hozzák a jó Metropolitan-színvonalat, az acélszürke hajú Fabio Luisi acélos és szürke vezényletével, nincs nehéz dolga, nem is tesz úgy, ez a zenekar mindenre képes, és tényleg választhatjuk bármelyik pontját, irigykedhetünk, én most a csellószólamért irigykedtem különösen. Meg azon az elképesztő felszereltségen, ezren díszleteznek, de még arra is van ember, hogy a kóristák ruháját egy seprűvel leporolja. Nyilván nem véletlen, hogy az ő előadásaikat mutatják szerte, idén már csak egyszer, és mutatják jövőre is, tizenkét alkalommal.

Anna Netrebko