Ha valami pajkos ötlettől hajtva aszerint osztanánk fel az írókat, hogy vajon melyik témában a legjobbak, VladimirNabokov a házasságtörés nagymestere (is) lehetne. És nemcsak azért, mert nagyszerűen meg tudja írni azt, ami közben történik, hanem azért is, amit az előttjéről mond.

Hogyan delejeződik meg egy fiatalember egy szép asszonytól a vonaton? Hogyan vonzza az asszonyt egy kaland lehetősége? Hogyan sodródnak egymás felé és hogyan történik meg, aminek meg kell történnie? Mindezeket sokan és sokféleképpen megírták már, de Nabokovnak nagyon is megvan a joga a saját szólamához.

„Maga Martha segített neki: ahogy nézett ki oldalvást az ablakon, egyszer csak ásított egyet: Franz látta, ahogy a száj vöröslő félhomályában megrándul a nyelve és fehéren csillan a foga, mielőtt elékapná a kezét, nehogy elillanjon a lelke; majd azt is, hogy kipislog a szeméből egy csiklandó könnycseppet. Franz sem tudott ellenállni az ásításnak, különösen az olyan buja, zamatos ásításnak nem, amely a szülővárosát híressé tevő őszi földieperre emlékeztette. És amikor már nem bírt az állkapcsát szétfeszítő erővel, és görcsösen kitátotta a száját, Martha éppen odanézett rá, s az ásításából nyilván rájött, hogy az előbb őt nézte. Ettől rögtön szétfoszlott az a beteges révület, melyben eddig az elmosódó madonnaarc tartotta. Zavarba jött a közönyösen sugárzó tekintettől, bosszúsan összevonta szemöldökét, s mikor Martha elfordult, már azt számolgattamagában, ujjaivalmintegy a számológép golyócskáit tapogatva, hány napot adna az életéből, hogy övé lehessen ez a nő.”

Tökéletes minden szempontból. A közönségesség és az érzékiség, a vonzalom és a bosszúság összeszikrázik; s közben ez a számológép! Csodálatosan beszél arról, milyen számítóan vagyunk szerelmesek (Vargyas Zoltán remek fordításában). „Ahogy becsukódott mögötte az ajtó,Martha vad dühvel elfordította a kulcsot.” Ez meg arról beszél nem kevésbé csodálatosan, mert milyen tömören!, hogyan próbálja kizárni a szép, sznob asszony a férjét az életéből, miközben dühös is rá, amiért a szegény rokont (Franz, Martha későbbi szeretője nem más, mint Dreyer másodunokaöccse) idehívta, és heherészik vele.

Mégis, minden áhítatos felkiáltás ellenére is egyszer csak elromlik a regény. Nem lesz rossz (ahhoz Nabokovnak újra kellene születnie), de elsietettnek tűnik, végső soron annak, ami: egy nagy író korai művének. Elsietettnek érezzük (mert nem eléggé megindokoltnak, nem a szereplő jelleméből következőnek), ahogy Martha nem tartja magát a gyilkossági tervhez, így hát végül nem ölik meg Dreyert, sőt, az asszony hal meg tüdőgyulladásban – ezt aztán végképp nem lehet másnak nevezni, mint deus ex machinának. Mindezt annak ellenére érzem így, hogy értem a perverz háziúr (aki emlegeti a feleségét, de végül kiderül, az asszony „csak egy botra tett paróka meg egy kötött kendő”) és a viaszbábukat rángató feltaláló szimbolikáját.

És éppen emiatt túlzás a megszokott nabokovi provokáció az Előszóban. Egy provokáció mindig is túlzás, de a teljesítmény végül bármit igazolhat. Nos, itt nem igazol, ezért döbbenten olvassuk újra a sorokat: „Korántsem érzem úgy, hogy egy idejétmúlt regénnyel vesztegettem az időmet. Az átdolgozott szöveg még azokat is leveheti a lábáról, akik nyilván vallási okokból ellenzik, hogy egy szerző takarékosságból rendíthetetlenül sorban feltámassza összes régi művét, miközben már öt éve piszmog az új regényével.” Én ugyan nem ellenzek semmit, vallási okokból meg pláne nem; sőt úgy gondolom, egy mű egyetlen erkölcse ő maga, s egy írónak semmiért nem kell mentegetőznie. De hogy egy Előszó többet ígérjen,mint amit a regény bevált, azt valóban arcátlanságnak és arroganciának érzem. Minden önhite dacára Nabokovnak ezúttal nincsenek jó lapjai, és miközben úgy tesz, mintha blöffölne, valóban blöfföl.