A svéd Jonas Jonasson (1962), egykori újságíró, kommunikációs szakember, televíziós producer, negyvenes évei közepén hagyott föl mindennel, hogy megírja első regényét. A hazájában 2009-ben megjelent, világszerte több mint egymillió példányban elkelt sikerkönyv alapvetése: százesztendősen sem késő új életet kezdeni.

2005. május 2-án a millenniumi Allan Emmanuel Karlsson kilép az ünneplésére készülődő malmköpingi idősek otthona földszinti ablakán. Vékony, barna zakóban-pantallóban, posztópapucsban battyog el a buszállomásig, ahol is meglovasítja egy Never Again (Soha Többé) föliratú farmerkabátot viselő, trágár, cingár suhanc gurulós bőröndjét. Benne a fönt említett nevű bűnbanda ötvenmillió koronájával. A matuzsálem életfilozófiája: „Van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz”, valamint minden konfliktus rendezhető, ha kéznél egy üveg pálinka.

Az iskolai tanulmányait kilencévesen befejező, kamaszkorára elárvult anti-hősnek márpedig jócskán kijutott a megpróbáltatásokból: négy évig tartózkodott Bernhard Lundborg uppsalaiFajbiológiai Intézetében, ahol kényszergyógykezelték, -sterilizálták, deviánsnak és retardáltnak minősítették, továbbá több mint öt év után szökött meg egy szibériai munkatáborból.

A krimiparódiával ötvözött, zsenge politikai szatírakísérlet szerzője azonban rendre elbagatellizálja a sorscsapásokat – jóval kevéssé az ingatag színvonalú,mesterkélten abszurd(os) humor, mint a banalitás jegyében. A semlegességével tüntető Karlsson pirotechnikusként, majd az atombomba-robbantás szakértőjeként kiszolgál mindent és mindenkit: a spanyol köztársaságiakat, Francót, Mao Ce-tungot, Csang Kaj-seket, Sztálint, Trumant, a CIA-t. A fölsorolt államférfiakkal-diktátorokkal pertuzó, faragatlan zsoldosnak nincs hite-meggyőződése, nem szeret és nem gyűlöl, nincs semmi mellett és semmi ellen, így tőle még a megalkuvás is vakmerő állásfoglalás volna. Mivel szenvtelen létezése teljességgel tartalmatlan, valószerűtlen, hogy tettei mozgatórugója a túlélés. Történelmi odüsszeiája azonban még mindig képzeletgazdagabb és helyenként szórakoztatóbb, mint bárgyú meneküléstörténete a lopott pénzzel, egyre növekvő számú, ütődött bűntársával, és egy cirkuszi elefánttal.

Az infantilizmusba torkolló lektűr szájba rágott állítása, és vélhetően elsöprő népszerűségének (egyik) kulcsa: kizárólag a pallérozatlan-tökkelütött léhűtőké, a másokat kifosztó nyerészkedőké, a szellemileg csökkent kalandoroké a szerencse, míg a pionír hevületű, áldozatos lázadók mind a fűbe harapnak. Utóbbiak rá adásul azonosak az ön- és közveszélyes anarchistákkal. A látszólag a hatalom természetét kipellengérező bestselleríró észjárása szerint mindazok, akik a – zsarnokságban fuldokló – társadalom jobbításáért küzdenek és elbuknak: délibábos utópiát hajszoló balekok. A kritikától mentes, korántsem cinikus, hanem velejéig ostoba opusban minden, így a szabadság és az elnyomás is relatív, az emberiségellenes bűnök apró, gyermeki csínytevésekké törpülnek, és az erkölcsi gátlástalanság az evolúció záloga. Részint, mivel a moral insanity Karlsson a többségében totalitárius kormányok vezéreinek megbízásaiból, kegyéből henyélt, pontosan olyannyira elhibázott állítás őt a fülszövegben a passzív ellenálló, pacifista Svejk XXI. századi alteregójának nevezni, mint ugyanott Jonassont Rejtő-inkarnációnak.