Az alaphelyzet egyszerű is, ismerős is: a főszereplő egy szép napon a természet enyhén szólva érdekes, új ötletére ébred – a világot zombik népesítik be, ha tetszik, ha nem. Hogy ez a külső keretet tekintve mit jelent (vagy mit nem), azt filmes műveltségére támaszkodva nagyjából mindenki sejtheti. A lényeg az, ami „beljebb” következik, és ami már nemcsak ilyen-olyan minőségűmozgóképekből, hanem – sajnos – a nagybetűs valóságból lehet ismerős.

– A zsáner tipikus dramaturgiája, hogy a szereplőknek el kell jutniuk A pontból B pontba, és/vagy meg kell védeniük a menedéküket – magyarázza Rusznyák Csaba, a popkulturális témákkal foglalkozó GeekZ.blog egyik cikkírója. – Kirkman ellenben felteszi a kérdést: mi történik, ha elhárították az azonnali veszélyt. És csak azt, mert ettől a világ még marad az, ami – és ugyanúgy élni kell benne. Itt kezdődik el csak igazán a Walking Dead, amely elődeivel ellentétben magáról az apokalipszis utáni életről szól. A szereplők szeretnek, csalódnak, remélnek, gyereket nevelnek, ha kell, ölnek és védelmeznek, közben pedig vitáznak és acsarkodnak mindenen, akár azon is, hogy egy ilyen világban még mindig ugyanolyan elítélendő-e az öngyilkosság, mint régen – teszi hozzá.

A világ legyőzése vagy birtokbavétele – mint a Homo sapiens alapvető igénye – Kirkman „kisemeberekre” fókuszáló univerzumában tehát kizárólag az alkalmazkodás csodája által bontakozhat ki valóságosan. Ami azt jelenti, hogy az úgynevezett „megoldás” felé haladva nagyon is jól tesszük, ha először is nem a világon vagy a gondolkodás újabb lehetőségein mélázunk, hanem az ingerküszöbünkön: elégmagasan van-e? Nem a világgal van ugyanis baj, hanem a tűrőképességünkkel: a dolog nem az ellenségen fordul, hanem az együttéléshez szükséges „képlékenység” minél tökéletesebb elsajátításán.

Már csak azért is, mert nem mi mondjuk meg, ki vagy mi az ellenség. Könnyen előfordulhat, hogy éppen mi vagyunk azok. Ahogy a természet, ki tudja,mikor ésmiért,megfellebbezhetetlen döntéseket hozott a kacsacsőrű emlős, a kockára nyírható buxus vagy egy politikus javára, úgy talán most ellenünk fog dönteni.

Mindenesetre nagy kérdés, hogy egy ilyen helyzetben pontosan hogyan kell nézni olyan dolgokra, mint morál, család, stb. Kell-e még egy zombik – vagyis korrupciós ügyek, kizsákmányolók, emésztő gátlástalanságok – között vergődő világban egyáltalán ezekkel bíbelődni? Talán mindabban, amit egyelőre még szenvedélyesen ocsmánynak, elviselhetetlennek, kiiktatandónak, tehát rombolásnak mondunk, legyen szó politikai irányokról vagy bármi másról, valójában egy jóval szenvtelenebb és kérlelhetetlenebb dolog közeleg: az újdonság? –kérdi Kirkman.

Rusznyák Csaba szerint mindezt a jelenleg második évadánál tartó tévésorozat is jól érzékelteti. Ennek ellenére úgy véli, hogy a képregény egyik nagy (főleg pénzügyi szempontból nézve felmerülő) előnye a mozgóképpel szemben, hogy szerzője akár években is gondolkodhat. Lépésről lépésre állítva fel a diagnózist, nem mulasztva el még a legapróbb (fájdalmas) részletek bemutatását sem.