Aszott arcon simító kéz
Úgy a World Press vándorló tárlatait, mint a magyar fotóriporterek munkáit bemutató exhibíciók esetében. Arra gondoltam akkor, pár évig, hogy oké, én itt sétálok jóllakottan a kiválóan klimatizált múzeumban (vagy ahol éppen), körülöttem pezsgőspoharak koccannak egymásnak, amott egy vékony női kaccantás, emitt gratulációözön a díjazottaknak, én meg, ugye, említettem, sétálok jóllakottan, nincs gondom semmire tulajdonképpen, nekem délutáni program ez az egész sajtófotódolog, megnézem, megírom, pénzt kapok érte, aztán elkezdem várni a jövőre esedékes tárlatot, amikor ugyancsak hasonló lesz majd a forgatókönyv alighanem.
Séta, koccanás, kaccantás, kézszorítások, jóllakottság. S hogy mitől volt a lelkifurdalás? Attól, hogy úgy járok-kelek a nyomorvásáron, mintha csak a bolhapiacon lennék, ráadásul nem is veszek semmit. Elszégyelltem magam, hogy lényegében mégiscsak mások tragédiáiból aknázok ki némi élményt, és szemlesütve vallottam be magamnak: élvezem ezt az egészet.
Ma már nem sütöm le a szemem – lehet, hogy megszoktam a minden csatornán áramló tragédiákat, a kínt, keservet és nyöszört. De az is lehet, hogy csak ilyen későn, felnőtt fejjel tanultam meg, hogy a ricinusolaj, legyen bár rettenetes az íze, alapvetően mégiscsak a javamat szolgálja. És már nem is a tragédiák érdekelnek leginkább.
Egy év legfontosabb, többnyire magyar történései koncentrálódnak itt néhány teremben. A pályázatra nyolcezer kép érkezett, ebből választotta ki a szakmai zsűri a Nemzeti Múzeumban bemutatott felvételeket. E képekből nemcsak az derül ki, mi történt Magyarországon és a világon 2011-ben, hanem az is, hogy a hazai sajtó fényírói káprázatos teljesítményre képesek. Hihetetlen feszültséget összpontosítanak akár egyetlen kockába vagy egy rövid sorozatba. Kiemelnek néhány pillanatot, és ha tele a szák, az Isten sem ment meg attól, hogy jó időre az agyunkba véssék a legkeményebb, legkomolyabb, leginkább szívszorító vagy éppen hétköznapiságukban egyedülálló momentumokat.
Hogy mi történt tavaly, nem sorolom: sok minden. Hogy mi ragadott meg igazán, azt már inkább. Hajdú D. Andrásnak a West-Balkán-tragédia témájában készített sorozata például, a zokogó tinédzserek, a Nyugatinál áramló tömeg, az emlékezés mécsesei körötti sokadalom; az értelmetlen halál. Nem véletlen, hogy az Origo riporterére díjeső zúdult: ezért a sorozatért megkapta a legkiemelkedőbb teljesítményért járó MÚOSZ-nagydíjat; A nagybányai Bejrút című képriportjáért André Kertész-nagydíjban részesült, a legjobb kollekcióért ő kapta a Munkácsi Márton-díjat, Elég volt! című fotója első helyezett lett a hír-eseményfotó kategóriában, és további két „helyezést” is behúzott.
Hosszú ideig álldogáltam Beliczay László képe előtt is, amelyen Képíró Sándor látható az őt felmentő ítélet kihirdetése közben, aszott arcát női kéz simítja, tekintete homályos. A legjobb hírképért járó Escher Károly-díjjal jutalmazott fotó nem ítélkezik, én sem ítélkezem, csak nézem ezt az öregembert, és még kétszer visszatérek hozzá. Nem szeretem meg, nem gyűlölöm meg, csak nézem, sokáig.
Így vagyok Sopronyi Gyula líbiai sorozatával is, tíz kocka az egész. A földön szerteszét heverő lő- és robbanószerek, a semmibe meredő lázadó, kezében Kalasnyikovval, többtucatnyi fegyveres imája az úttesten, egy robbanás, gyanús röntgenfelvételre meredő kendős asszonyok – nagy, elképzelhető és átélhető történetek.
Az egyébként, vagyis tartalmát tekintve kifejezetten visszataszító (sőt) Barikád magazin fotósa, Béli Balázs fotói nem a döbbenetes kompozíciók, a mély drámák miatt tetszenek. A képriport kategória harmadik helyezettje az Eközben a parlamentben című sorozatának fotóin azt látjuk, mi történik a képviselői padsorokban ülés közben. Akadnak bulvárlapot olvasó, húszezreseket számolgató, táblagépen játszó honatyák, másvalakik közösen fejtik a keresztrejtvényt, esetleg napi gyógyszeradagjukat mérik éppen. Vagy alszanak.
Kallos Bea sorozata igazi kamaradráma: Laci bácsi életéből emelt ki néhány mozdulatot. Laci bácsi megfordul koszlott kerthelyiségben, hajléktalanszállón, olvasgat egy bevásárlóközpont padján (ott meleg van), parizeres kenyeret majszol, frissen mosott ruhára vár. És megy, egyedül, egy alig világított kis közben – valahová. A legjobbak közül még Szigetváry Zsolt döbbenetesen jó Börtönkórház-sorozata és Pályi Zsófia Nyugdíjas ki mit tud? Hévízen, valamint Kovács Tamás A gyanú árnyéka című szériája is biztosan sokáig megmarad belül.
S végül engedjék meg: nem kis büszkeséggel nézem a Népszabadság munkatársainak fotóit a XXX. Sajtófotó Kiállításon. A Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat az idén elnyerő Móricz Simon Homokhátság, illetve Hajléktalanok című sorozatait, aztán az Arckeresés című remek parlamenti képet például, Mitruczky Kinga Öröm című képét vagy Reviczky Zsoltnak a tavalyi királyi menyegző alkalmából készült felvételeit és Sweet Mambo című, a Művészet kategóriában második helyezést elérő fotóját.
A XXX.Magyar Sajtófotó Kiállítás és a Harminc év képekben című kísérőtárlat május 6-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban.
