De a novellák már nem olyan siralmasak, tette hozzá. Az első háromból az egyiket József Attila le is közölte a Szép Szó hasábjain. Nem is olyan rossz kezdés.

Azért is mutatnám meg neki, mert tudom,mindig is odafigyelt a fiatalokra: aggódott a pályakezdőkért, és kimondatlan szeretettel irigyelte őket, mert ők fehér lappal indulhattak el a maguk választotta utakon. A háború pusztításai helyett jól vagy rosszul sikerült házibulikról, lengyelországi utazásokról mesélhettek. Asztalán ott feküdtek a fiatal Nádas vagy Petri kéziratai. Nem is lehetett az olyan rossz asztal.

De még azért is választanám őt, mert ritka az olyan író, aki ennyire pontosan látta volna saját művészetét, keserűségét és örömét, természetét és illúzióját, csapdáit és elérendő csúcsait. „Aki elindul a groteszk felé, mint az űrhajósok, kilép a gravitációból” – írja egy helyen. Tagadnia kell majd mindent, ami kézenfekvő, s bizony el kell felejtenie a valóság mankóit. Egy ízig-vérig groteszk író nem írhatja le, nem torzíthatja vagy nagyíthatja fel a hétköznapit, mert az nem elég: új világot kell teremtenie. Új hétköznapiságot. Ha kell, egyperces nagyregényeket. Tótágast álló hétfőket és szerdákat. De mennyi eszköz hull hirtelen az ölébe: „a groteszk élvezettel használja fel a kiáltó naturalizmust vagy a bohóctréfa vásári fogásait, nem érzi rangján alulinak a nyelv durva fordulatait, kitűnően megfér az alpári helyzetkomikummal”. Egyszóval: „újra életképessé tette a művészet ősi fogásait”.

És mennyire szívesen beszélgettünk volna arról a felvállalt szomorúságról, a nevető és nevettető ember örök drámájáról és kísérőjéről, a kiterjedés nélküli magányról. Hiszen aki a magyar irodalomban humorral és látszólagos könnyedséggel bír, akiről elterjed, hogy könnyű a csukója, hát az mindig gyanús. A magyar irodalom véresen komoly, veretes, súlyokat cipelő gólem. Kis, fürge gólemeknek pedig helye nincs. (Én csak egészen kicsi zseni vagyok, írta önmagáról.) Távol állt a Jókai, Móricz és Mikszáth teremtette hagyománytól, vagy ahogy ő nevezte, iskolától, melyek könnyen szülnek óvatos elődöket és méltó utódokat. Ezzel szemben a groteszk talán csak kitérő, amolyan leágazás lehet egy-egy életműben, vagy ha az egész arra épül, hát akkor menthetetlenül sziget marad, kuriózum. És az utódokra sem hull túl sok fény. Tegye fel a kezét, aki ismeri Örkény méltó utódát, Molnár Vilmost.

„Az írás: harc az angyallal”, a győzelem reménye nélkül, írta még valamikor ugyanezen újság hasábjain. Arról nem beszélt, hogy miért is. Kegyelemért? Üdvösségért? Felejtésért, vagy ami talán rosszabb: örökkévalóságért? Vagy azért a vékonyka örömért, amikor megkérhetjük a csónakost, Volentik bácsit a nyílt vízen, hogy ugyan húzza már be az evezőket, mert megpróbálunk egy kicsit a vízen járni?

Talán igen, talán nem.

Örkény olyan számomra, mint Mrozek vagy Cortazar. Egy kicsit sem baj, hogy nincsenek nagy ívű, korszakokat jellemző és átívelő méretes regényei. Ő a szilánkokhoz értett. Egy szétesni vágyó világ szilánkjaihoz. Hiszen ezekkel kerülhetett a legközelebb a huszadik század szabadon engedett démonjaihoz. Megnevezte, kinevette, s mindvégig reménykedett abban, hogy emígy meg is zabolázhatja a szörnyet. S mindezt a ránk jellemző módon. Találékonyan, dörzsölten. Hogy ne mondjam, pestiesen.

Mikor atomtámadás után, a végtelen apokalipszisben már-már mindent felfalnának a rágcsálók, megjelenik egy hirdetés:Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsá nyiné.

Hát van komoly okunk a félelemre?