A győri kiállítás nem bonyolódik részértelmezésekbe. A Városi Művészeti Múzeum kölcsönbe megszerezte egy német gyűjteményből a Caprichos és a Tauromaquia pompás lapjait, és némi eligazítás után hagyja, hogy a közönsége töprengjen, találgasson, és élvezze a goyai megfejthetetlenséget. Azt a remekmű rangra emelkedett bonyolult szókimondást, amelyre 1799 körül a lapoknak szükségük volt, és amelyről a sorozat újságban megjelent reklámja akkor nem győzött biztosítani. „Igen járatlannak tartanánk a közönséget a képzőművészetben, ha arra figyelmeztetnénk, hogy a művész e sorozat egyetlen kompozíciójában sem ennek vagy annak a meghatározott személynek a hibáit akarta nevetségessé tenni.”

Ehhez képest a lapokon szerzetesek vedelnek és zabálnak, kerítőnők kerítenek, szipirtyók szépítkeznek, és a harminchéttől a negyvenkettedikig terjedő szamársorozatba tanítóktól az orvosokig, családfakutatóktól a portréfestés modelljeiig mindenki belefér. Igaz, mindez a grafikusművészet olyan magaslatán előadva, amilyet valóban keveset ismer a művészettörténet. Goya úgy tud a rézkarcoló tű ritka és sűrű járásával súlyt, sötétet és nehezet, illetve könnyedet, vázlatosat, nem is létezőt előadni, mint a festményein színnel és tónussal.

Mindezt dúsítja az akvatinta bársonytónusokat teremtő technikája, a végtelen foltgazdagság, de aligha ezek a kvalitások tették önmagukban elviselhetővé a kíméletlen kritikát. Hogy egészében mi, hogy az akkori spanyol társadalom miért tűrte el (ha meg nem is vásárolta) a goyai szarkazmus határtalanságát, azt még mindig nem nagyon értjük. De bizonyára része volt benne a példátlan vízióknak, amelyekből a nagyon is konkrét jelenségek kikeverednek, meg a címeknek-feliratoknak, amelyek ma határozottan dezinformatívnak tetszenek. Hárítónak, mint a bevezető reklámszöveg. Nem volt segítség, mondja a cím, és a turbulens lap főszereplője félmeztelenre vetkőztetett, kifeszített állú, szégyensapkás inkvizícióáldozat. Elrabolták, így a cím, és a nőfigura erőszaktevői két alig felismerhető, de azért felismerhető barát. Van már helyük – a rézkarcakvatintán fejükön székkel bár, de utcalányok.

Kerüljük azt a látszatot, mintha a mester fő gondja az álcázás lett volna. Francisco Goya olyan korban élt a tizennyolcadik és tizenkilencedik század elején-végén, és olyan Spanyolországban, amely nyomasztó látomásokra és végletes tiltakozásokra ezernyi okot adott. A kor feudális-polgári feszültségének az egyik végén még az inkvizíció áll Spanyolországban, az, hogy aktot ábrázolni tilos, és a mestert a Meztelen majáért csaknem perbe fogják. A másik pólus a felvilágosodás, a haladó eszmék, amelyeknek Goya elkötelezettje, de amelynek termékeny hatása francia intervencióba torkollik Hispániában. Goya megfesthette május másodikát, amikor honfitársai öldöklő dühvel támadtak a megszállókra, meg május harmadikát, amikor a hazafiakat a francia bosszú lemészárolta.

Ezenkívül szabadelvűként emigrációba kényszerül, és ott hal meg, ezenkívül megsüketül, és látomások gyötrik. Elegendő magyarázat az egyszervolt besorolhatatlan hatalmas életműre, amelyet képtelen a pedantéria kategorizálni. Mint a legnagyobbak általában: a grafikáiban is hatalmas súlyú klasszicista tömegeket modelláló művész hátborzongató akasztófa-jeleneteket, romantikus koldusasszony-történetet és vad csempészeket ábrázol klasszicizmus és romantika – a doktriner kategóriák – határán. És korának, környezetének és életművének határhelyzetében előfutára lesz, okkal vállalt példaképe szürrealizmusnak és expresszionizmusnak.

Miközben – a kortárs művészet szívesen operál a pszichiátriától kölcsönzött fogalommal – olyan tökéletes mesterpéldáit hagyja ránk a határeseteknek, mint a Győrben látható másik teljes sorozat. A Bikaviadal-ciklus, amelyet minden kor az impresszionizmus elődjének tekint, miközben drámáival az összes goyai fesztültséget, erőt, mélységet megőrzi.

Martincho vakmerő hőstette a zaragozai arénában. Tauromaquia, 18. lap