Tapsolni, amíg lehet
– Na ilyet még nem csináltam! – jegyezte meg Gál Tamási Mária, miközben a hegedűjét hangolta a pécsi egyetem szülészeti klinikájának társalgójában. Pedig a hegedűs elkövetett már ezt-azt. Tavaly, egy októberi reggelen egyik társával lement az Astoria-aluljáróba örömzenélni. Bartókot játszottak. A fesztiválzenekarral előző nap érkezett haza egy amerikai turnéról, amelyen – többek között – New Yorkban, a Carnegie Hallban léptek föl. Szóval csinált ő már sok furát, ez a mostani fellépés mégis más volt: huszonhét kórházi ápolásra szoruló, veszélyeztetett terhes anyának adott koncertet két társával, a brácsás Csoma Ágnessel és a csellós Dvorák Lajossal.
– Azt már rég bebizonyították, hogy bizonyos zenék jó hatással vannak a magzatra – mondta a művészeket fogadó Tamás Péter, az osztály főorvosa. – Mozart zenéje például ilyen, Beethovené kevésbé, a rock meg kifejezetten káros.
– Puff neki! – bólintott Gál Tamási Mária –, mi épp Beethovennel jöttünk, a Szerenáddal. Reméljük, ez azért tetszik a magzatoknak. A Szerenád tele van szerelemmel és optimizmussal.
A társalgó előadásra berendezett széksorai közben megteltek áldott állapotú asszonyokkal. Bármelyiküket kérdeztem, azt mondta, szereti a zenét, de korábban inkább csak könnyűzenei koncertre jártak. Most viszont jól jön minden esemény, mert hetek-hónapok óta szenvednek az ágyhoz kötött várakozástól.
– A férjemmel elhatároztuk, hogy ha megszületik a gyerek, gyakran szól majd neki zene – mondta Pukli-Szűcs Rita, aki első utódját, Zalánt várja. Korábban egy komolyzenei koncerten volt, a pécsi Domingo-esten. Felejthetetlen volt. Rita aztán 30 hetes terhével beegyensúlyozott a széksorok közé. A főorvos az egyik ápolónőt is beküldte volna a publikum soraiba, de ő ellenkezett:
– Inkább itt maradok, mindenre készen.
– Annyira talán nem leszünk rosszak – nézett rá bocsánatkérőn Dvorák Lajos.
Sietünk megjegyezni: tényleg nem játszottak rosszul, sőt. Ráadásul a szorongásából kiragadott közönség maradéktalanul élvezte a trió játékát és a mű valamennyi tételét. Az életvidám, bevonulást imitáló elsőt, a reményekkel teli másodikat, a táncos léptű harmadikat, a vágyakozó negyediket, az incselkedő-évődő ötödiket és az összegző-emlékező hatodikat. Bár nem szokás a tételek közti taps, itt ez természetes volt.
– Ha közben el kellett volna mennem szülni, adós maradtam volna egy tapssal, ezt semmiképp sem akartam –mondta az egyik asszony.
A trió a koncert után gyorsan indult tovább. A Szerenádot előadták az egyik öregek otthonában, majd azoknak is, akik a pécsi nagypostára jöttek levelet és pénzt feladni. Az otthon lakói roppant hálásak voltak, a postán pedig megállt az élet. Se pénz, se levél. Csak zene és taps. Miközben a Szerenád bejárta a várost, négy, zenetanítással foglalkozó iskolában órát tartottak a zenekar tagjai.
A hatvanéves Liszt Ferenc Zeneiskolában, ahol 770 gyerek 22-féle hangszeren tanulhat játszani, és a klasszikus zene mellett a dzsesszben is elmélyülhetnek a palánták, hegedűs, csellós, fuvolás, kürtös és ütőhangszeres villámkurzust tartottak a növendékeknek. A hegedűórán négy apróság, a 2-3 éve zenélő Fanni, Marci, Misi és Mirkó küzdött a hangszerrel. A 9 éves Misi három éve jár hegedülni és zongorázni, hegedűje negyedes, így akkora, mint egy zenebohócé, s a kissrác olyan koncentráltan is muzsikált, mint amikor egyensúlyára vigyáz a cirkusz kupolájában a mélység fenyegette zenebohóc. Társai sem dolgoztak másképp. Dicsérte is őket Bíró Ágnes, a kurzusvezető.
– Évekre impulzust adhatnak a mai találkozások – vélte Zsoldos Attila, az iskola igazgatója.
A fesztiválzenekar – ha jók a pécsi tapasztalatok – más megyeszékhelyet is elfoglal majd. Alighanem sorban állnak azok, akik nekik szívesen megadnák magukat.
