Mert ténylegesen mostoha ez a viszony. A képregényt például a mai napig sem fedeztük fel magunknak igazán: a forma lehetőségeit alapvetően megkérdőjelező írások lassan eltünedeztek ugyan, az egyre nagyobb számban megjelenő kulcsművek és igényes hazai alkotások azonban a mai napig is hajlamosak arra, hogy mint érdekes irodalmi vagy képzőművészeti kivételek (kísérletek) kerüljenek a „helyükre”. Továbbra is elmulasztva a képregényről „mint olyanról” való komoly gondolkodást.

A Cartaphilus kiadó mindenesetre – egyéb szándékai mellett – immár évek óta és meglepően sok eszközzel vesz részt ebben a sajátos békítésben, megpróbálva kép és szöveg lehetőségeit egymásban feltárni, elmélyíteni. Mindig is nagy hangsúlyt helyeztek például arra, hogy könyveik borítói, az adott műhöz egészen közel kerülve, maguk is „események” legyenek: a Huxley- és Herta Müller-sorozatok, Molnár Péter Salamon kisplasztikái és Lajtos István fotói segítségével kiemelkedtek az átlagos borítók világából. Majd érkeztek a hiánypótló, kultikus képregények: a szuperhősszatíra Watchmen, azután a legkülönfélébb mítoszok és (félig) elfelejtett metafizikai struktúrák közt imbolygó Sandman, végül pedig a talán legszebb-legérdekesebb eredmény, maga az Illusztrált klasszikusok, amelynek eddig megjelent részei között éppúgy megtaláljuk Petőfit, Baudelaire-t és Austent, mint Stevenson Jekyll és Hydeját. (Utóbbit Bobály Katalin legkülönfélébb „hontalanságokat” egymásba játszó, egyszerre többféle technikával készült, egészen zseniális képeivel kiegészítve.)

– A sorozat ötlete kiadónk egyik belső munkatársától, Polyák Bélától származik, de az elképzelés eddigi munkánk természetes és logikus fejleménye volt, hiszen az évek során számos grafikussal és képzőművésszel kerültünk munkakapcsolatba – mondja Takács M. József, a széria szerkesztője. Mesekönyveiket többek között Csíkszentmihályi Berta és Keresztes Dóra illusztrálta, a hamarosan megjelenő James Joyce-kötetek címlapjaihoz pedig Bobály Katalin éppen most készít különleges nemezbábokat. Adott volt és adott most is tehát egyfelől egy kapcsolati háttér (Keresztes Dóra és Bobály Katalin dolgozott is a sorozatnak), másfelől az a szándék, hogy igényes, szép kiadványokat adjanak az olvasók kezébe.

De hogyan zajlik a „klasszikusok” kiválasztása, és hogyan az illusztrátoroké? – vetődhet fel a kérdés. Egyszerre történik meg a kettő, vagy előbb az irodalmi műre találnak rá, és ahhoz keresnek képzőművészt? Esetleg fordítva? Először mindig a művet választják ki, és ezután próbálják megtalálni azt a művészt, aki megítélésük szerint legalkalmasabb a kötet illusztrálására, jött a válasz. A művek kiválasztásánál csak egy szempont van: az irodalmi érték, műfaji korlát nincsen, a sorozatban megjelent már vers, dráma, regény, esszé, szerepelt már benne magyar, angol, skót, francia szerző. A felkért alkotó megkapja a szerkesztett kéziratot, és ő dönti el, hogy melyik vershez/fejezethez/szövegrészlethez készít illusztrációt. Egy kötethez általában 15-20 grafika készül. (A kiadó egyébként szeretett volna fiatal művészeknek is lehetőséget adni, de kevés – és sajnos nem megfelelő minőségű – anyag érkezett, ezért visszatértek a „nagy nevekhez”.)

A korábbi évtizedekhez képest mostanában jóval kevesebb illusztrált szépirodalmi művel találkozhatunk a magyar könyvpiacon, ezért a sorozat mindenképpen hiánypótló vállalkozásnak tekinthető. Annyit egészen biztosan (újra) megtanulhatunk ezekből a kötetekből, hogy – miként a képregény esetében – a kép finoman szólva nem csupán a mellette (vagy benne) elhelyezkedő szöveg „szájbarágása” lehet.