Férjhez megyek a héten
Értett Richard Strauss a színházhoz. Néha azt hiszem, túlságosan is értett, vérévé vált az az egyszerű igazság, hogy aminek sikere van, azt meg kell ismételni. Ezért írt a Salome után Elektrát, ezért írt A rózsalovag után Arabellát, és persze nagy a hajlandóság, hogy mindezt átlátva az ember csak az első változatokhoz ragaszkodjon. Akkora, hogy az Arabellát csaknem nyolcvan évig pihentették Budapesten, és még ma is meg lehet érteni, hogy miért. A történet ugyanabban a világban és ugyanolyan tárgyilagossággal bonyolódik, azokban a színházakban, ahol Leonóra inkább kiissza a mérget a gyűrűjéből, de őrzi ártatlanságát, Zdenka becsempészi magát Matteo ágyába, és az utóbbi kellemesen meglepődve konstatálja, hogy van ebben fantázia, rögtön meg is kéri a lány kezét. Persze nem csak ez a különös a cselekményben, jobban fáj az az erős kínlódás, hogy adott egy pompás helyzet, a grófi család elszegényedett, van viszont egy szép lány, akihez érkezik egy dúsgazdag kérő, mindketten szeretik a másikat, mi történjen akkor a második felvonásban. Hofmannstahl aztán szépen megbonyolítja a történetet a második felvonás közepén, de ekkor meg kimászni nem tud belőle, nincs megnyugtató befejezés, és mondhatjuk ugyan, hogy éppen ez benne az érdekes, de látni nem ezt látom most a színpadon.
Persze legjobb volna semmit sem látni a színpadon, mert igazán borzalmas az előadás vizuális része. A díszlet alapján például arra sem lehet rájönni, hogy az első felvonás egy hotelben játszódik, elkoszlott polgári szobát látni, nyilván van, akinek meglepetés ezek után, hogy a harmadik felvonásra hotelbe térnek haza a szereplők. A jelmezek elképesztő anyagok, szörnyű színek, jó sok türkizkék, közönséges ruhadarabok, ha valami szomorú Csehov lenne a darab, érteném, de nem szeretném, így se nem értem, se nem szeretem. Nem mondom, hogy nem humoros, amikor azt mondják Mandrykára, hogy nézd, milyen elegáns, és ott áll az elegáns úr gyűrött, lecsusszant gatyában, bávatagon, csak ettől nem jutunk közelebb a darabhoz. Közben meg beindulnak a régi, jó operaházi reflexek, a főhősnőnek oktalanul sok póthajat kell a fejére szerkeszteni, amitől olyan dámás lesz, csak hát nem a Tosca van műsoron, hanem az Arabella, egy leánykérés története.
Akiben nem élnek az operai reflexek, az a rendező, Bereményi Géza, de nem tudom, hogy neki milyen reflexei vannak, talán túlélőösztöne, olyan keveset rendez, amennyit csak lehet, a harmadik felvonás előjátékát, amely a szerelmesek nagy testi csatáját festené le, leeresztett függöny mellett adják, ennél még az is elmésebb volna, ha eloltanák a villanyokat, és sötétben üldögélne a közönség. Általában nincs nagyon tisztázva, hogy egymáshoz miként viszonyulnak a szereplők, tél van, furcsán öltözött emberek énekelgetnek a szobában, azt hiszem, ez volt az előadás egészére vonatkozó rendezői koncepció.
Cserébe kapunk azért két komolyan veendő énekesnőt, a darabban testvérpárt játszókat. Váradi Zita egészen természetesen beszéli a Strauss-idiómát, már az is árulkodó, hogy az ember ösztönösen azt mondja: beszéli, pedig énekli, de nála az éneklés annyira természetes színpadi közlésformának hat, hogy nem tűnik föl a szólam nehézsége sem, egyszerűen az van, aminek lennie kell. Sümegi Eszter ennek az ellenkezője, énekel, nagyon is énekel, neki épp ez az emeltség áll jól, és így érti meg a néző, hogy miért Arabelláért veszkődnek az opera férfi szereplői. A vendég-Mandryka Thomas J. Mayer ha nem is hangcsoda, akkor is nemzetközi élvonal. Nincs meg sem a lényében, sem a hangjában az a vad, medvevadász, félliter-köpő férfiasság, ami mindent megmagyarázna, vagy legalább nem azt érezné az ember, hogy jön egy gazdag bugris, aki folyton a pénzével dicsekszik, és a végén még össze is jön neki a parti, de ez a gyengeség már a librettóban benne van, legfeljebb nem sikerült kiigazítani.
Van még Miklósa Erika, de alig, van zenekar, és Kocsár Balázs, lehetnének többek is, így viszont nem derül ki, hogy mennyire kevesek, a sűrű partitúra takar is, valami szól, ahhoz elég, hogy énekelni lehessen rá, és tekintve hogy még mindig a fentebb említett három énekes volt az előadás lelke, értelme, inkább örüljünk, mint nem.
