Igen, erre is jó a háromórásra tervezett séta, hogy rájöjjünk, volt idő, amikor – valamiféle avítt szokásnak engedve – még teljesítménnyel válhatott valaki híressé. Írt, feltalált, kormányzott. A ma már némiképp elfeledett Kókai Rezső zeneszerző és -tudós fölött élő Váncza József patikus például hatásos kutyabolhairtó szert kívánt kikísérletezni, ám néhány komponens elhagyásával végül egy sütőport és egy feledhetetlen reklámszlogent hagyott az utókorra („Haladjon Ön is a korral, süssön Váncza sütőporral”). A gyógyszerész így váltotta valóra jó néhány háziasszony álmát. Talán épp a regénybeli Emerencét is, aki a valóságban Szőke Júlia névre hallgatott. És bizony a való életben is mogorva és nagyon csúnya asszonynak tűnt, akinek viszont aranyból volt a szíve, és bizony éktelen haragra gerjedt, ha valamiféle szívességet megköszöntek vagy megpróbáltak viszonozni neki. Az a filmből és a regényből is kiderül, hogy istenien tudott főzni, azt viszont már a sétán tudjuk meg: az élvezeti értéket néha alaposan visszavetette, hogy sokszor került macskaszőr az ételekbe.

Verrasztó Gábor nem csupán helytörténészként volt jelen: jó ideje ő lakik az „Ajtó” mögött

Mindez Verrasztó Gábor író beszámolójából derül ki, aki nem csupán helytörténészként kalauzol körbe minket Pasaréten, de jó pár éve ő lakik az igazi ajtó mögött is, Szőke Júlia egykori lakásában. Elmondja, hogy az eredeti ajtó ma is megvan, csak már nem a bejáratnál kell keresni, hanem a folyosón. Csalódás viszont Szabó Magda egykori lakhelye, melyet márványtábla is jelez, ám maga a lakás és a híres erkély elhagyottan áll. Már ha a lassú enyészetet nem tekintjük vendégnek: rozsdásodik a rács, a szúnyogháló levált szárnya szomorúan lifeg a szélben. Gyukics Pál, aki azon három lakó közé tartozik, aki még ismerte az írónőt, elmondja: voltak ugyan előkészületek arra, hogy emlékszobát alakítsanak ki, de ezek mára elcsendesedtek. Úgy tűnik, az írónő élete a szomszédok számára végérvényesen befejeződött.

Pedig ma még könnyű felidézni őt. A fiatal tanárnőt és az édesanyját, aki fonott nádszékben ült ki a folyosóra, hogy így vegyen részt a társasház életében. Majd az utóbbi éveiben éjjel dolgozó írónőt, aki már kerülte az embereket, csak a lehúzott redőnyök közül kiszűrődő lámpafény jelezte: a férje halála után még nem adta fel teljesen. És az is érdekes, hogy testőr is vigyázott a személyes épségére (aki gyakran vállalta a kutyasétáltatást is), hiszen többször kapott halálos fenyegetést. Hogy ebben mennyi része lehetett a Kékfényt is vezető névrokonnak, Szabó Lászlónak, talán sosem derül ki.

Megállunk még Németh László utolsó, pasaréti lakásánál, majd a Jávor-villa következik, melynek szomszédságában rendezkedett be a nyilasok kerületi székháza, így a színész csakhamar annak pincéjében találta magát. Megnézzük Bethlen István egykori lakhelyét, ahová később ÁVH-s tisztek költöztek be, mintegy jelképezve a történelem szeszélyét és cinizmusát. A száz éve született Örkény István lakóhelyén felesége, Radnóti Zsuzsa fogad minket, aki az emléktábla feliratának különös ellentmondásosságát eleveníti fel. Miközben a Pisti a vérzivatarban című dráma bemutatására tíz évet kellett várnia Örkénynek annak kényes tartalma miatt, a darabból választott szintúgy súlyos idézetre („E kor nekünk szülőnk és megölőnk. Tőle kaptuk mint útravalót, hogy lehessünk hősök és gyilkosok, egy időben, egy helyütt és egy személyben, ki merre fordul, aszerint.”) már tiltakozás nélkül rábólintott a hatalom a nyolcvanas években. Igazi egyperces ez is a diktatúra természetéről.

A Budapest Aszfalt projekt szervezésében megejtett séta végül a Lotz Károly utcában ér véget, mely Szabó István filmjében alakítja az eredeti helyszínt. Még így, a tavaszi lombtalanságban is igazat kell adnunk neki: a szűkebb, meghittebb utcakép jobban adja vissza a Júlia utcai, regénybeli valóságot. Egy-egy zörgésre még hátra is fordulunk, hátha épp Emerenc sepri el az őszről itt maradt leveleket.