Majd egyszer csak ott állt a Miskolcról a Parlament elé induló éhségmenet élén. Főszervezőként, kötött sapkában, terepszínű kabátban, munkásbakancsban. Mínusz tizenöt fokos hidegben, kétszázharminc kilométert gyalogolva vitte a „Munkát, kenyeret” feliratú táblát. Biztatta gyalogláshoz kevésbé szokott társait. Mezőkövesden farkasszemet nézett az őket gúnyosan kenyérrel és hólapáttal fogadó Tállai András belügyi államtitkárral, s azt mondta neki az egész napos gyaloglás után: ide a lapátot, én tényleg dolgozni akarok!

– Itt született meg az éhségmenet ötlete tavaly decemberben – mutat a városszéli, takaros kiskocsma egyik asztala felé. Gyümölcslét iszom, ő sört rendelt, poharat nem kért hozzá. Ezen a helyen ültek tavaly, hatannyolcan, környékbeliek. Arról beszélgettek, milyen nehéz megélni, miért nem sikerül rendes szakmával a zsebükben munkát találni, miért csúsznak egyre lejjebb és lejjebb. – Gyerekek, én felmegyek Pestre, ésmegmondom ezeknek a magamét! – fakadt ki Tóth Imre, mire a többiek hümmögni kezdtek, hogy mire ez a nagy hevesség. Néhány héttel később a legjobb barátja, aki évek óta nem talált munkát magának, öngyilkos lett.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Azt mondja, olyan családból származik, amelyik sose hagyta magát, ha bántották. Apja kohász volt, anyja postás, aki a három kamaszodó gyerek miatt végül háztartásbeli lett. Kemény kézzel fogták őt, öccsét és nővérét is: ha játékot vagy új ruhát akartak, ki kellett venni részüket a munkából. – Tizenkét évesen már kapáltam, ültettem, gyomláltam a telken. Amikor befejeztem az általánost, apám azt mondta, irány a mezőgazdasági szakiskola. Azt feleltem neki, hogy én kohász akarok lenni, mint ő, mire lekevert két jó nagy pofont. Utólag értettem meg, mennyire féltett ettől a pályától. A Lenin KohászatiMűveknél dolgozott, s ott volt, amikor egy darus folyékony, forró nyersvassal öntött le egy munkást, amikor berobbantak a kemencék. Látta meghalni Vályi Péter egykori miniszterelnök-helyettest is, aki 1973-ban, egy gyárlátogatáson a martinacélmű forró kokillái közé zuhant.

A szigorú atyai pofonnak köszönhetően Tóth Imre lehúzott három évet szőlő- és gyümölcstermesztő szakon, majd a felsőzsolcai Lenin Mgtsz-nél kapott állást. Ám amikor szárastul kellett több mázsa meggyet leszedni a fáról, rájött, nem neki való ez a munka. Apja is belátta, kár erőltetni, így magával vitte fiát a kohászati üzembe. Előbb a martinacélműben volt lóti-futi, később a vashulladékválogatóhoz került. Aztán az egyes számú acélműben volt próbahordó, harmadsegéd, majd hátsó segéd, olvasztár „2”, legvégül pedig olvasztár „1”. – Száztíz kilós lapáttal pakoltuk a kemencébe a szilárd hulladék vasat: ha hetven kiló volt a lapáton, egyedül toltuk, ha duplája, akkor hárman kellettünk hozzá. Télen huszonöt, nyáron ötven-hetven fok is volt az üzemben. Amikor bezárták a vasművet, úgy éreztem magam, mint akitől elvették a gyerekét. A munkám volt az életem, több időt töltöttem a gyárban, mint otthon. Igaz, otthon sokáig nem várt senki sem; a feleségem kilenc együtt töltött év után elvált tőlem. Most Olaszországban él a huszonegy éves fiunkkal, akit alig látok.

Tavaly karácsonykor találkoztunk, azt mondtam neki, ne legyél hülye, nehogy hazagyere, itt nincs munka!

Tóth Imre válása után, bő tizenkét évvel ezelőtt költözött ki Miskolc szélére, a hétvégi házas övezetbe, ahol munkanélküli élettársával él. Az asszony már segélyre sem jogosult, a férfi 22 ezer 500 forintos jövedelempótló támogatását osztották be havonta. Nincsenek nagy igényeik, az ezer négyzetméteres kertben megtermelnek mindent, a krumplitól a paradicsomig. Egyszobás kis házukban alig használnak áramot, hulladék fával tüzelnek. Jó ismerősüktől hordják kannában a vizet. Két évemegpróbáltak saját kutat fúratni, de nem volt rá elég pénzük. Csak a legszükségesebb élelmiszerekre költenek, fejenként napi háromszázötven forint jut erre.

Ez egyfajta mértékegysége is szigorú gazdálkodásuknak, hisz amikor arról kérdezem a diósgyőri születésű s mindig is itt élő férfit, vajon szo kott-e DVTK-meccsekre járni, azt mondja: szeretne, de nincs miből. Egy jegy árából két napig tudnak enni. Ehelyett inkább kirándulnak, az nem kerül semmibe, ráadásul szeretik a környékbeli hegyeket, erdőket.

Igaz, túrázásra mostantól kevesebb idő jut, az évek óta munkanélküli férfi ugyanis állást kapott: március óta karbantartó. Hogy hol, azt nem árulja el, azt mondja, nem szeretne munkaadójának problémákat okozni. – Így is megkaptam már többektől, hogy ez a fi zetségem, amiért megszerveztem az éhségmenetet. Hát csak hadd vádaskodjanak, én ezzel nem foglalkozom! A szavamat eddig is felemeltem a hozzám hasonlókért, ezután is fel fogom. Nem változtam meg, ugyanaz a proli vagyok, mint voltam. Ugyanott élek, ahol eddig. Ma is ugyanúgy beintenék a parlamentben, ha úgy érzem, becsapnak, és hazudoznak. Sokan kérdezték, nem szégyellem-e magam azért a kézmozdulatért, amit a nemzetgazdasági államtitkár felé tettem, amikor arról beszélt, hogy nőtt a foglalkoztatottság, s arra is célzott, hogy meg lehet élni negyvenhétezer forintból. Ma sem kérnék bocsánatot, nem bántam meg, mert ilyet csak az jelenthet ki becsülettel, aki próbált már nagyon kevés pénzből megélni – mondja szenvedélyesen.

Indulatai azonban csitulnak, amikor újból szóba kerül korábbi munkahelye, a diósgyőri acélmű. Mármár a vonásai is lágyabbak lesznek, amikor a kemencékről, az olvadó vasról beszélhetmegint. S azt ismindjárt hozzáteszi: ha egyvalamit kívánhatna egy csodatévő angyaltól, azt kérné, nyisson ki újból a nagy múltú, idén százéves üzem. Ahol nemcsak neki lenne értelmes munkája, hanem soksok, ma is állás nélkül tengődő hajdani vasasszakmunkásnak.

Már ha valóban léteznek csodák.

Névjegy

TÓTH IMRE Miskolcon született 1968. november 7-én. A diósgyőri városrész mellett, egy huszonkét négyzetméteres hétvégi házban lakik munkanélküli élettársával és két kutyával. Azzal tett szert országos hírnévre, hogy megszervezte a munkát és kenyeret követelő éhségmenetet a Parlamenthez. Nemrégiben Brüsszelben egy küldöttség tagjaként fogadta őt Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke is. Életében ekkor ült először repülőn. A belga csoki ízlett neki, de a kagylót meg se kóstolta, mert a pörköltöt szereti krumplival. Azt mondja, bármikor fölcserélne egy korsó belga sört egy üveg Borsodira.

FOTÓK: M. SCHMIDT JÁNOS