Negyven év kétszáz képben
A kiállítás kurátora, Baki Péter, a Magyar Fotográfi ai Múzeum igazgatója a megnyitón a Népszabadságnak elmondta, azért éppen 1889-ben készült képekkel indul a kiállítás, mert bár konkrétan vízválasztó eseményről, fordulatról nem beszélhetünk, körülbelül erre az időre tehető, hogy a fényképészet végre kivívta: művészeti ágként tekintsenek rá. Korábban ugyanis a közvélemény s a művészettel foglalkozók, kritikusok, festők szerint sem volt egyéb, mint olyan mesterség, amely nem igényel különösebb kézügyességet.
– Korábban az volt a vád a fotográfiával szemben, hogy az nem más, csak egy mechanikus leképezési eszköz – mondja Baki, majd hozzáfűzi, a nemes eljárásokat használó, esetenként több különálló képből egyetlen kompozíciót létrehozó, magukat művészként definiáló, egyéni önkifejezésre törekvő fotográfusok bebizonyították, hogy ez nem így van. A festészet felé közelítették a fényképezést. A fotótörténet legizgalmasabb negyven évének legfontosabb alkotásait szeretné bemutatni a kiállítás – talán ez is az oka annak, hogy a Lélek és test című, valamint a Lucien Hervéműveiből öszszeállított tárlat után most harmadszor tudott bekerülni a fotográfia a Szépművészetibe. Ugyanakkor valamiféle rehabilitáció is ez a kiállítás, hiszen Baki Péter szavai szerint a fotótörténetben a pikto rializmus sokszor lenézett, mellőzött irányzat, éppen a festészethez való, túlzottnak vélt közeledés, a formanyelv keresgélése miatt – pedig épp a piktorialistáknak köszönhető, hogy a fotó önálló művészetként legitimálhatta magát.
A német és osztrák kezdetektől indulunk, a zsáner hódító útja Franciaországon és Anglián át egészen az Egyesült Államokig vezet. Látjuk azt is, hogy míg az első időkben a táj- és zsánerképek, csendéletek uralták a műfajt, éppen a festészethez való közeledés miatt, később egyéb témák is létjogosultságot nyertek. A művészek felfedezték maguknak például az „ipari tájban” rejlő szépséget vagy a hétköznapinak mondható, utcai történéseket is, mondjuk úgy: a festői riport lehetőségét.
Alfred Stieglitz Fedélköz című alkotásához érve (tőle van egyébként a legtöbb kép a tárlaton: tíz darab), a piktorializmus és a modernizmus fordulópontjának lehetünk tanúi. Ez a fotó, mondhatni, főmű. Nem ez az egyetlen egyébként, Baki Péter elmondja: a kiállított művek túlnyomó része, körülbelül 140-150 darab bízvást nevezhető opus magnumnak, ezek összegyűjtését és kiállítását számos tanulmányút, tárgyalás a csaknem tíz kölcsönző intézménnyel – mintegy kétéves előkészítő munka előzte meg.
A termekben sétálva a nemzedékek „harcának” fokozatait is láthatjuk. Az „öregek” képeit, akik kitalálták a piktorializmust, és nem is érezték szükségét, hogy később váltsanak, vagy megpróbálták éppen, de sikertelenül; aztán azokét, akik beleszülettek a festői fotográfiába, kitanulták annak fortélyait, de aztán váltottak, s az új irányzatokban is nagyok tudtak lenni; és azokét is, akik már a modernizmus kezdeteikor eszméltek. Tanúi lehetünk annak is, hogy a legtöbb országban az első világháború kataklizmája a fotóművészetet sem hagyta érintetlenül, az újjáépítés nemcsak fizikailag értelmezhető, de attitűdbeli változásokat is hozott.
Kiderül továbbá, miféle különbségek voltak az egyes országok között – néhol még javában dúlt a piktorialista láz, amikor pár száz kilométerrel odébb már virtigli modernista művekkel jelentkeztek a fotóművészek. Kühn, Kasebier, Stieglitz, Rodchenko, Pécsi József, Trcka, Funke, Moholy-Nagy, Balogh Rudolf, André Kertész és számos, itt most terjedelmi okok miatt nem felsorolható művész képei mellett a tárgyalt negyven év technikai fejlődése, a fényképezőgép evolúciója is nyomon követhető. Egy 33 méteres idővonal pedig azt mutatja meg, hogy az 1889 és 1929 közötti időben, az egyes esztendőkben mi történt Magyarországon, illetve a világpolitika, a tudomány és persze a fotóművészet területén. Hogy milyen társadalmi folyamatok formálták a világot.
A Fotóművészet születése című kiállítás végén földrajzi értelemben visszatérünk a kezdetekhez: 1929-ben Stuttgartban rendezték meg ugyanis a Foto und Film című kiállítást, amelynek plakátja ugyancsak helyet kapott a Szépművészeti falán. S hogy miért?
– Ezen a stuttgarti kiállításon vált teljesen egyértelművé, hogy a modernizmus győzött, a piktorializmus pedig elbukott – mondja Baki Péter. Itt gyűjtötték össze a világ minden tájáról a világháború óta készült legjelentősebb modernista képeket és filmeket, így válhatott ez az egyetemes fotótörténet egyik legfontosabb eseményévé. Ennek kapcsán a legutolsó kisteremben Marcel Duchamp egyik hatperces, optikai trükkökkel operáló, tulajdonképpen animációs rövidfilmje is látható.
Ezzel a slusszpoénnal pedig a fotó után a film mint műalkotás is bekerülhetett a Szépművészeti Mú zeum falai közé.
