Hé, Ti megmondóemberek, most mondjátok meg, hogy miért! Miért hagytuk, hogy így legyen? Most, hogy már ennyire így van!

Kézenfekvő kívánság, amihez a legkézenfekvőbb megmondóembereket gyűjtötték itt össze. Valamennyiüket jól ismerjük, sok-sok bötű, nevezetes mű, fellépés, vita van mögöttük. És sok évtized. Ha másfél évtizeddel ezelőtt lett volna ennyire így, akkor is rájuk vetettük volna tanácstalan szemünket. Akkor 45 év lett volna a 16 szerző átlagéletkora. Most 60. Valamennyiüket sokan becsülik sokra, és én sem lógok ki ebből a sokaságból. Sokakkal ellentétben a megmondóemberség sem idegen tőlem.

Azért jártatjuk az agyunkat, a szánkat és a tollunkat, hogy átgondoljuk és megmondjuk, mi hogy van. Ez egészséges és közhasznú ambíció, irigyelni lehet azokat, akik a megmondásukhoz a legtöbb figyelmet képesek vonzani, de haragudni nem kell rájuk.

A kötet nem méltatlan az illusztris szerzőgárdához. Olyan persze nincs, hogy egy ilyen összeállításban egyetlen alibi darab se legyen, de ebben kettőnél nincs több, s ez nagyon jó arány (szerkesztette: Rényi András). Pláne, hogy az egyikkel, Darvasi László kiváló, gyomorpróbáló novellájával a világon semmi baj nincs azon kívül, hogy itt semmi keresnivalója.

Ennyi oldalon, ennyi pénzért, enynyi súlyos gondolatmenettel nagyon jól ki van szolgálva az olvasó. A köz. No de mégis. A szerzők fele túl van a nyugdíjkorhatáron. Két kivétellel valamennyien felnőtt fejjel élték meg a rendszerváltást. Az egyik kivétel, Schilling Árpád így korholja a rendszerváltó értelmiséget: „Ha csak egy pillanatra is felmerült volna az önmagukat minden bizonnyal haladó szándékúnak gondoló alkotóknak a fejében, hogy vajon mi lesz velünk tíz-húsz év múlva, akkor már csak a természet legelemibb törvényszerűségeinek figyelembevételével is arra a következtetésre kellett volna jut niuk, hogy eljött az ideje a fi a talításnak, a generációváltásnak, a pozíciók újraosztásának, a belső hie rarchiák átalakításának, a kapcsolati hálózat frissítésének, és az ezekből következő esetleges szemléletváltásnak.” Hogy egy reprezentatív kötet ma így, a harmadik köztársaságban felnőtt nemzedék reprezentációja nélkül reprezentatív, jelzi, hogy Schillingnek van igazsága. De a kötet szellemi pezsgése s a szerzők java mögött nyüzsgő tanítványi körök azt is jelzik, hogy csak félig.

A gondolatmenetek is, a recenzens hozzájuk való viszonya is túl bonyolult ahhoz, hogy ezen a szűk helyen kritikailag számba vegyük őket, csak jelezni tudjuk, milyen végletek között szóródnak. Mennyire távol vannak egymástól a helyzetértelmezések – azon az egyetlen evidencián túl, hogy ami „így lett”, az nem demokratikus jogállam.

A pozitív pólust Bruck Gábor képviseli, ki aranykort lát közeledni.Amilitáns, maszkulin, hierarchikus XX. század után a megértés, az együttműködés feminin századát, melyből az internet fékezhetetlen nyilvánossága kiirtja a titkokat és hazugságokat. Orbán annak a magyar többségnek az embere,mely ragaszkodik a rút XX. századhoz, s fél a XXI-től. Spiró György szerint viszont az elemi erejű világfolyamatok, melyek ellen semmit sem tehetünk, arra ítélnek minket, hogy a centrumtól kizsákmányolt periférián lerohadjunk a harmadik világ legmélyére. Tamás Gáspár Miklós viszont nem a kapitalista centrum elemi erejére, hanem éppen a kapitalista államok szükségszerű elgyengülésére, a polgári társadalmak szétesésére, a hatalom elfajulására hivatkozva látja meg Orbán Viktorban a korszellem képviselőjét, a Nyugat jövőjének hírnökét.

Azoknak pedig, akik remélik még, hogy otthonos rémálmaikból otthon fognak megébredni, György Péter írásának konklúzióját ajánlhatjuk: „semmilyen, rasszizmust eltűrő közösség nem lehet biztonságban – saját magától. Ha azt akarjuk, hogy demokratikus közösségben éljünk, akkor nincs vita: harcolni kell. Harc a palotákkal, béke a viskókkal. Demokrácia akkor lesz, ha nem engedünk a társadalmunkból kiszorított polgártársaink jogaiból. S akkor talán végre megint otthon lehetünk, s nem csak rémálmainkban”.