A Ráday utcában sem rontották el, csak nem használták ki. Holott a feltételek adottak, a szándékok érezhetően őszinték és a motivációk személyesek voltak. A három kiállító elkötelezett. Ha kilencszáznegyvennyolc őszén tizenöt művészünknek úgy kellett bányász-bánya témájú műveket kiállítaniuk, hogy minisztériumi ösztöndíjjal egy hetet, azaz egy hetet töltöttek tanulmányúton Ózdtól Dorogig – a mostani vállalkozóknak erre nem volt szükségük. Gerber Tatabányán, Kicsiny Nagybátonyban nőtt fel, és Böröczcel együtt mindhárman bányászcsaládból, ha nem -dinasztiából származnak. Ezt a világot tehát felfedezniük éppoly kevéssé kellett, mint tanúsítaniuk a realizmus útján megtett lépéseiket, amely utóbbi akkor Hincztől Marosán Gyuláig elváratott.

Böröcz András néhány rajzot-akvarellt, a bányász és vasalónő, a bányász és kéményseprő szándékoltan elnagyolt abszurditását szándékoltan elnagyoltan megjelenítő lapot mutat be. A rögtönzést-esetlegességet nem is ezek a negyedszázada készült munkák sejtetik, hanem az idei, Kalapácsok című sorozata. Amely ugyan rendre kalapácsnyélbe szorítja Böröcz klasszikus matériáját, a ceruzát, ám egy-egy kihegyezett példánytól eltekintve nem emlékeztet sem a bányászékre, sem a bányászkalapácsra. Csak Böröczre. Mert ha kis, értelmező táblácskákat csavaroztak rájuk, az azokon lévő ábrák is határozottan suszterkalapácsokat és nem a legendást pickhammert helyezik akcióba.

Böröcz videója abszurd-lírai emlékművet állít a szénbányák kanárijainak, ezeknek az apró hősöknek, akiknek, mint tudjuk, az volt a küldetésük, hogy halálukkal jelezzék emberbajtársaiknak, ha gázveszély van odalenn. Szívszorító, szép gondolat, de e tárgyban a kiállítás érzelmileg legbonyolultabb darabja a dédapa, Trantura Ferenc kanárikalickája, amely kopott darabosságával sugározza a szeretetet.

Ahogyan a tárlat legesztétikusabb, legpátoszosabb tárgya Gerber Pál édesapjának bányászegyenruhája. A koromfekete, fekete bársonnyal díszített díszruha a zsinóros selmeci sapkával, ujján az öt aranygombbal, abból az időből, amikor a bányászok már újra ezt és nem a szovjet típusú tányérsapkát kellett, hogy viseljék. Alighanem az utóbb jelzett időből származnak azok a fotográfiák, amelyeket Gerber Az olvasó bányász címmel értelmez újra, és amelyeknek az eredeti bornírtságát is, a értelmezését is jellemzi a zanzásított középső kép. Ezen a bányászalak gumicsizmában, ácsolt padon, nyilván az öltöző padján ülve olvas, szénporosan, ahogyan már a bányászok olvasni szoktak általában.

Gerber ismert szófukarsága, lecsupaszító-pőre ábrázolásmódja ezúttal kevesebb érzelmet, iróniát és elképedést kelt. Makacs fekete keretbe szorított szemléltető ábráiban van ugyan bányász vonatkozású Befejezetlen ház, Bányász mozi és Tatabánya, azaz valami fájdalmas irónia, amely talán a hazai szénbányászat és szénbányászok mai helyzetére is alludál, de több, a témától független, csak éppen ide került Gerber-mű is. A rögtönzöttséget azonban leginkább Kicsiny Balázs kollekciója sejteti.

Ha valakinek, Kicsinynek korszakait, talán az egész életművét meghatározza a sokszorosan vállalt Nagybátony és a bányász felmenők, az ő munkáiból pazar válogatást lehetett volna hozni egy ilyen alkalmi gyűjteménybe. Ehhez képest egy önmegemlékező korai festményen és drámai-groteszk vázlatokon-grafikákon kívül egyetlen súlyos mű, egy Daumier-parafrázis a kínálat. A köztársaság allegóriája, ez a francia eredetiben is lomhán monumentális vázlat új értelmezést kap szénháttéren fehér vonalakkal előadva, de ez kevés. A bányászsisakokkal és karbidlámpával dúsított kiállítás körülbelül annyira egyértékű, mint a címben idézet poétikai remeklés, az ötvenes évek mozgalmi dalának kezdősora. („Hej, ha nyílik a tárna / Hívogatva ásít felénk!”)

Bányászrekvizítumokkal dúsított tárlat