Digitális Robin Hood
Egy kis bénázással indul az oldal. A dizájner egy háború előtti írógép találomra kiválasztott billentyűit érezte a legalkalmasabbnak a téma (az irodalom digitalizálása) illusztrálására; különös egyébként, hogy ha irodalomról van szó, majdnem midenkinek egy háború előtti írógép jut az eszébe először, és sajnos a legtöbben nem várják meg, hátha másodszorra esetleg beugrik valami más is. Hősünk a tónusok kiválasztásánál is futhatott volna még egykét kört, a háttér alapszíneit a netes függönyboltokhoz sokkal jobban passzoló halvány barackból és valami rémes okkerbarnából keverte ki, mentségére szóljon viszont, hogy a tipográfiához tisztelettel nyúlt.
A tartalom és annak tálalása azonban pazar. A hivatkozott billentyűk alatt mindjárt ott a lényeg, tudniillik a DIA mind a hetvennégy, igen kevés kivétellel Kossuth-díj-birtokos tagjának neve, amelyekre rákattintva máris feltárul minden, amit a keresett szerzőről tudni érdemes, sőt tán lehet. Mindenekelőtt digitalizált műveiknek teljes tára nyílik meg, majd az adott szerző munkáiban való keresés lehetősége következik; hogy megnyugodhassak afelől, nem hajítanak át a palánkon, próbaképpen kiválasztottam Mándy Iván egy viszonylag ritkán méltatott ifjúsági regényét, a Robin Hoodot, és hopsz, máris ott volt előttem a teljes mű, egy kellemes, 1:30-as hígítású szövetkezeti limonádé színét idéző háttér előtt. A keresést szűkíteni is lehet, aszerint, hogy címet kutatunk, netán verset vagy mondjuk egy mottót, egy ajánlást, avagy egy keltezést.
A harmadik pontban komplett életrajzokat találunk, az elnyert díjak – többnyire az alkotó életkorától függő hosszúságú – lajstromával, majd ugyancsak komplett bibliográfiákat, utána pedig a literátorra irányuló szakirodalomban kutathatunk, amelynek egy része ugyancsak digitalizálva vagyon. Az írók/költők egy részéről kisebb-nagyobb képgaléria is befért a keretbe, ez azért jó, mert végre tisztázni lehet az „Egyszer láttam Illyés Gyulát, az se az volt” mintájú dilemmákat, másrészt van egy-két képaláírás, amely egészen bensőséges momentumokat is megnyit a bámészkodó előtt, pl.: „Interjú a segédmunkás költővel...” (Bertha Bulcsú), „Cserkész” (Csukás István), „Elsőáldozó” (Jókai Anna) vagy „A börtönből szabadulás után” (Bodor Ádám). Vannak azután képek különféle DIA-rendezvényekről, ahol többnyire jól vasalt abroszokat látni, majd sok helyütt eredeti kéziratokat vagy a vonatkozó mesterrel készült interjúkat, portrékat, hangfelvételeket találunk. Látványos még a könyborítókat bemutató menüpont, amint azonban a Szakértő című nem annyira az. Balra fent a DIA-ra vonatkozó információk között kutakodhat a vendég, akit lejjebb remek évfordulónaptárral örvendeztetnek meg, középen az akadémia tagjainak legfrissebben megjelent műveire hívják fel a publikum figyelmét, jobbra pedig a DIA Facebook-oldalára kirakott hírek örvén tűnnek fel remek írások. Ami a Facebookot illeti, megjegyezném: amilyen remek és fontos a kezdeményezés, olyan lanyha a közérdeklődés: a Petőfi Irodalmi Múzeum által gondozott honlapot e sorok írásakor mindössze 2236-an kedvelték, ennyit egy viszonylag jól menedzselt filodendron is összeszed ugyanott.
