Nyilván nem is a társulattal, akikkel az történik, mint néhány boldogtalanabb sorsú várossal, marad ugyanaz, de közben változik körülötte az országhatár, Szabadka volt a Monarchia, Magyarország, Jugoszlávia és Szerbia része, közben megmaradt Szabadkának. Az I musici a hatvan éve alatt volt már világraszóló újdonság, amelyet az agg Toscanini a zene megmentőjeként üdvözölt, volt etalon, lett belőle a zenei maradiság fellegvára, ma meg az interpretációs békés egymás mellett élés jelképe, jöttek újabb zenekarok, régebbi hangszerek, ritmikusabb, gyorsabb, agresszívabb interpretációk, de megmaradt az I musici, ahol a hangzás szépsége, homogenitása a legfontosabb.

Ennek megfelelően is kezdődött a hangverseny, Vilvaldi g-moll versenyművével, és mintha valami régi olasz film zenéje indult volna el, Morricone vagy Nino Rota világa, kellemes, nagy, akusztikus fotel, az ember beleül, és nem gondol semmire. Legfeljebb arra, hogy van-e értelme ezek után előadni a Négy évszakot fuvolán. Egyfelől miért is ne, maga az átíró, Magali Mosnier játszik, és igaz, hogy Vivaldi írt egy adag fuvolaversenyt is, de miért ne játszanák ki a legszeretettebb kártyát. Az I musici szép sorjában lemezre vette a darabot az aktuális koncertmesterekkel, mondhatni, ez az, amit mindenhol várnak tőlük, de akkor miért ne tennének az egészbe egy kis csavart, megkapjuk, amit vártunk, de mégsem úgy, ahogy vártuk.

A baj éppen az, hogy nem úgy, ahogy vártuk. Hogy azt hinné az ember, az átirat-előadáshoz a szólista volna a magyarázat, a nagy zenei személyiség, aki kinövi azt a keretet, amelyet az évszázadok zeneszerzői megpróbálnak köré emelni. Magali Mosnier azonban csak szépen fuvolázik, mármint maga a fuvolahang szép, tiszta, nem keveredik hozzá sziszegés, szurtyogás, sistergés, csak a zene szól. Viszont időnként nem bírja a saját tempóit, nehézkedik, akadozik a gyors tételekben, fárad, kiüresedik a lassúakban, az egész zenei folyamat akadozik, a közönség nem tapsolja meg a concertókat külön, a tizenkét tétel azonban ebben a részvétlen köhögésben mind érdektelenebbé válik. Annyit érezni, hogy a zenekarban ennél több van, szép hangok jönnek az első csellistától, és ő az, aki rendületlenül tartja a tempót, ha a szólista elbizonytalanodna; a csembaló néha óvatosan, de bájosan díszítget; a mélyvonós karban (két ember társaság, három már kar) van valami kellemes puhaság, barátságos gömbölyűség, egyébként is annyira szép a nagybőgő, ezzel a szokatlanul kerekded formájával, hogy már a látványért érdemes maradni.

Valóban jobb a koncert második része, de csak annyira, amennyire az első szám volt jobb A négy évszaknál, híres Vivaldi-darabok, az Il favorito és az Alla rustica, az utóbbi talán majdnem annyira híres, mint az Évszakok, a Mindhalálig zene című filmben ezt hallgatja Roy Scheider minden reggel a zuhany alatt, mielőtt azt mondja: showtime, folks. Most nincs meg az a nagy húzása, lendülete, rusztikussága, emeltebb, brómmal nyugtatott, frakkosabb, de hát frakkban is játsszák, akkor meg mire számítottál, te kedves közönség.