Az izlandi szerző „népi története” egzotikus messzeségbe röpít, olyan országba, amely ugyan Európa szélén fekszik, de kultúrájáról, irodalmáról nagyon keveset tudunk. A tizenkilencedik század végén játszódó kisregény mitologikus világa azonban korántsem áll olyan távol saját kulturális hagyományunktól, mint elsőre gondolnánk. A nyugati ember számára ismerős átváltozásmítoszt mesél el, amelynek legismertebb elbeszélőjét, Ovidiust is nyíltan megidézi, s közös archetipikus vonása számos nemzet hiedelemvilágának a természetfeletti erők sorsunkra gyakorolt hatásába vetett hit, ami A macskaróka drámai feszültségű eseménysorát annyira átélhetővé teszi.

Az a hit, hogy a megzabolázhatatlan természet, mint szeszélyes végrehajtó, igazságot is szolgáltathat az arra érdemeseknek, s bárkivel könyörtelenül el is bánhat.

Sjón regényében két szereplővel már születésekor gonosz tréfát űzött a teremtés: egyikük Hálfdán, a félkegyelmű szolga, másikuk Abba, a Down-kóros nő –mindketten a társadalom kitaszítottjai. Olyan korban járunk, amikor a „mongol ember”-t Izlandon születése pillanatában halálra ítélik. Létezése felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Abbának azonban szerencséje van, mert életben hagyják, s miután tizenhat éves korára megtörténik vele minden szörnyűség, amit ember ember ellen elkövetni képes, az ifjú természettudós, Füvész Fridrik magához veszi. A férfi méltó életet biztosít számára, ám mindketten kivettetnek a közösségből. A nő történetével, amely az olvasó számára a regény jelen idejében épp az ő temetésével „kezdődik”, csak késleltetve, a múltba visszatekintve ismertet meg a narrátor.

A jelent egy vadász és egy róka különös viadalának leírása uralja. Az ismeretlen üldöző és a mágikus tulajdonságokkal felruházott macskaróka, avagy csalfamenyét párharcának egyidejű tanúja az olvasó. Annak, ahogy az ember minden idegszálával a menekülő állat nyomait követi, miközben a négy alakban is megjelenő barna róka éppúgy a zsigereiben érzi a vadász szándékait. A késleltető elbeszéléstechnika következtében csupán az első fejezet végén, a puska eldördülésének pillanatában derül ki, hogy a vadász a völgyalji templom tiszteletese, Baldur Skugasson. (Mint aztán Egyed Veronika fordítói utószójából kiderül, ez a név baljós jelentést hordoz. De hogy milyen jelentőséggel bír a történet szempontjából Baldur kiléte, jobb, ha az olvasó magából a könyvből tudja meg.) Kettejük küzdelmének végkimenetele korántsem egyértelmű, bár az embernél a puska, a hegy lavinával „válaszol a lövésre”. A fenyegető előjelekkel közelgő, végül a tiszteletest csapdába ejtő hóvihar akár a vadászát maga után csaló macskaróka démoni erejének bizonyítéka is lehet. Noha a regény felkínál racionális magyarázatokat némely történésekre, az embert vagy állatot is elveszejtő természet működése éppoly kiismerhetetlennek, kiszámíthatatlannak mutatkozik, mint amilyen enigmatikusnak a sziklák szabdalta, hóborította táj: „a lakható világ pereme.”

Az elliptikus történetmesélés, a késleltetés, az események figyelmes és érzéki elbeszélése Sjón végletekig finomított írói eszköze. A kilenc nap eseményeinek, mindenekelőtt a vadászatnak lassú, jelen idejű leírása és a mintegy három évtizednyi, mozgalmasabb múltnak a megidézése három fejezetben és egy epilógusként értelmezhető levélben, különös feszültséget eredményez ebben a rövid kis remekműben. Amacskaróka szerkezete leírható úgy is, mint az izlandi patak, amely télen „vékony jégüveg alatt csörgedezik”, hogy tavasszal hatalmasra duzzadt áradatként pusztítson el nagy földterületeket, köztük a temető egy részét is. „Akkor pedig látszik, hogy a természet nem munkálta meg eléggé a holtakat, mert minden összevegyül egyetlen kásává, fogak és farkcsontok, láb- és kézujjak, felnőttek és gyermekek…” Amire rímel a Metamorphosesből származó idézet Abba hátrahagyott ládáján: „Minden változik – el nem tűnik semmi.” Éppúgy nem marad titokban a bűn, sem büntetlenül a vétkes.

Sjón „népi története” elbűvölő mese a természet hatalmáról, az emberi gonoszságról és a feltétlen szeretetről. Talán csak a transzcendens erők létezésébe vetett hit lehet anynyira együgyű, hogy bízhat abban, ha a világ rendje kibillen is egyensúlyából, előbb-utóbb lesz, ami helyreigazítja.

Úgy tűnik, az évezredes izlandi hiedelemvilág ma is kiaknázható témája az irodalomnak. Magyar nyelven ez idáig alig négy-öt izlandi szerző olvasható, köztük a kortárs Arnaldur Indridason. Bűnügyi regényeiből jól tudjuk, hogy a vulkánok és a hó birodalmában ma is ott bolyonganak az örökre elveszett lelkek.