Vigaszul viszont, kevés a print. Nem mintha ez a nyomtatási eljárás maga volna a könnyelműség, és számítógépes technika eleve hátrább való volna ötszáz-ezer éves társainál, de tény, hogy perfektsége, könnyen kezelhetősége sok felületes megoldásra, olcsó hatásra csábít. A Barcsay Teremben kevés az ilyen munka, ahogyan elvárható. Öt környékbeli egyetem és akadémia küldte el növendékeinek frissebb munkáit a száznegyven éves Magyar Képzőművészeti Egyetemet ünneplendő, természetes tehát, hogy a grafika barátai izgalmas, színvonalas tárlatot láthatnak.

Fametszet – hogy most már ragaszkodjunk az időrendhez – kettő van mindössze, de az egyik két-három méteres. Sőt, kétszer ennyi, mert Koós Gábor magyar színekben indított munkája felvonultatja a nyomatot is, a nyomódúcot is, már amennyiben egy tizennégy deszkalapból összeszögezett trepni még dúcnak nevezhető. Úgy látszik, nevezhető, mert egyfelől a Torony II. címet viselő fekete-fehér nyomat egyszerre monumentális, impozáns és változatos, másfelől a festékkel összekent, szabálytalanul összerótt deszkák ritmusa, a durva ácsolaton látható-kitapintható metszésnyomok a padlón értőknek való élményt kínálnak. Ha pedig az értők egészen kifinomult, minden fametszetről tudottnak ellentmondani látszó lebegő bravúrra vágynak, megtalálják a prágai Turecková kék színű lapján.

Maradjunk egyelőre a technikáknál. A fametszet késői féltestvére, a linóleum időnként olyan karakteres, tiszta, majdnem kemény, mintha a metszőkés nem a préselt-rugalmas réteggel, hanem körtefával küzdött volna, máskor egészen linótagadó festői bravúrokat tanúsít. A krakkói Warchala és Balbier pedáns-szép konstruktív kompozíciót, illetve mechanikus fegyelmű op-artot állít elő a késeivel, nem tudható azonban, milyen szerszámmal dolgozta meg a dúcot (dúcokat?) a színes-tünékeny nagyvárosi látomást, benne egészen testetlen részleteket komponáló pozsonyi Klabal.

A cseh Mayne impresszionizmus pompájú, tündöklő lapot készített foltmaratással, honfitársa, Honetschlager a legnagyobbakhoz mérhető finom-drámai absztrakciót, úgyhogy felhagyhatunk a technikai-technikatörténeti lexikonnal. Fiatalok kiállításán a második kérdés úgyis az, mi van – szellem, eredetiség, fiatalság –a szakmai felkészültség fölött. Az ítéletek megfontolandók. Ha az egykori monarchia vonul fel ünneplésre (Bécsről még nem szóltunk, de képviselteti magát), ha egy eleve összetett szemlén nem tudhatjuk, milyen szempont szerint és kik válogattak, a vendéglátók-e vagy külön-külön a meghívottak, messzemenő és általános véleményt mondani értelmetlen. Következésképp csak az itt elénk tártakról külön-külön, csak egy-egy itteni teljesítményről lehet mondanivalónk.

A budapesti Szabó Gergely négy munkáját például kísérti az erőltetettség egyelőre. A minden bizonnyal fiatal grafikus lefegyverzően változatos rézkarc-foltmaratás nyomatokat készít, de közegének gazdagságával megelégedett nem lévén, mesterkélt motívumokat, pesti parkba őslényt, orosz templom fölé sugárzó Buddhát applikál. Szürrealizmusfélét a szürrealisták meggyőző, szent őrülete nélkül. A prágai Pálka ugyanezzel a technikával konstruktív és tájélményeket sző össze költői óvatossággal, az ugyancsak prágai Christofová pedig rezgő-lüktető, hihetetlen vegetációt. Klabal lebegő linóleumköltészetéről már szó volt, több szót érdemelne; a sommás mélynyomás szóval jelölve a krakkói Palys nagy lendületű, hevesen festői lapot, honfitársa, Cichowska pompás-drámai nonfiguratív kompozíciót állít ki. Hogy a két bécsi résztvevő részint hatalmas, ide komponált falrajzot, részint benne linóleumgyanús lapot készített Hibrid címen és vegyes technika megjelöléssel, az éppen úgy az ilyen alkalmakkor elvárható határfeszegetésekhez tartozik, mint néhány mobil, oszlop és installáció. Nem biztos, hogy a grafika intimitása feltétlenül alkalmas az ilyen extrovertált formációk befogadására, de fiatalok kiállításáról van szó. És ne feledjük az open szót a címben.

Az ilyen alkalmakkor elvárható határfeszegetésekkel