A gödörből kikukkantva azonban az is látszik: sok a fiatalokat megcélzó program, nemcsak a kőszínházakban, hanem a függetleneknél is. Az előadó-művészeti törvény módosított verziójába is bekerült a színházi nevelés, amely számon kérendő feladat lesz az úgynevezett kiemelt és nemzeti kategóriában. Ennek ellenére nehezen követhető, mi a különbség a drámapedagógia, a beavató, a tantermi színház és az ifjúsági előadás között. A beszélgetésen akadt művész, jelesül a KoMa vezetője, Zrínyi Gál Vince, aki bevallotta: nem is ért ehhez. Ennek ellenére a KoMa saját modellje alapján a XV. kerületi iskolák osztályaival foglalkozik akár évekig, hogy „embereket” segítsen az életbe, nyitottan gondolkodókat, saját ünnepségeiket, megmozdulásaikat kreatívan felépítő, jól kommunikáló fiatalokat. Komplex programot dolgozott ki a független Tünet Együttes is, amelynek szándéka, hogy a fiatalok véleménye visszahasson az alkotókra.

A Káva Kulturális Műhely és a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ képzett tanárokkal-színészekkel tizenöt, illetve húsz éve fontos társadalmi, erkölcsi, emberi problémákra fókuszál – színházi eszközökkel, munkaformákkal. Hasonló cél vezérli a Kolibri gyermek- és ifjúsági színházat is. Tizenkét-tizennégy éven felülieknek szóló előadásaik olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint például az alkoholizmus, a drogprobléma, a tanár-diák viszony, az előítéletek vagy a kirekesztés.

Kedvelt forma a tantermi színház is, amelyet kimondottan az iskolai viszonyokra rendeznek. Ezekben összefolyik a játszó- és a nézőtér, de az iskola helyszíne lehet az előadás feldolgozásának is. A budapesti Katona József Színházban létezik egy hosszabb, 3-4 hónapos program, ahol a problémafeldolgozás mellett jóval mélyebben foglalkozhatnak színházzal, kommunikációval, közösségi munkával. A Katona Klubban még beljebb kerülnek a javarészt rajongó egyetemisták és középiskolások, akiknek jó része –nem csoda – színházi pályára készül. Ők zárt próbákon is részt vehetnek, blogot szerkesztenek és írnak a Katona Facebook-oldalára.

A vidéki kőszínházak a nézőtoborzás eszközét is látják az effajta lehetőségben. De ugyanúgy készülnek rendhagyó irodalmi órával, mint beavató színházzal, hátrányos helyzetű települések iskolásainak felkarolásával. A debreceni Csokonai, lévén többtagozatos, az opera felfuttatását is szem előtt tartja.

Meglehetősen kevesen érdeklődtek a konferencia második része iránt, amely az érdekérvényesítésről szólt. Ennek a képessége a szolidaritással együtt – Tomori Pál, az Előadó-művészi Jogvédő Iroda igazgatója szerint – meglehetősen gyerekcipőben jár. Azt javasolta: nagy tekintélyű, közismert színészek karolják fel az ügyet, álljanak a mozgalom élére, mint Amerikában. A színészkamara létrehozásának vágyát azonban szerinte el kell felejteni. Egy ilyen szervezet ugyanis nem állítható párhuzamba az orvosokéval vagy az ügyvédekével, nem ruházható fel például azzal a jogosítvánnyal, hogy eldöntse, ki dolgozhat a szakmájában és ki nem. Ráadásul a legtöbb művész valamilyen vállalkozói formában dolgozik, így a munkafeltételekről való egyeztetés vagy az ártáblázat kidolgozása szigorúan büntetendő kartellnek minősülne.

A vállalkozási kényszer kérdése sem először került szóba. Az elmúlt évtizedekben sokan választották az akkor kedvezőbbnek tűnő vállalkozási formát. Mára viszont már ennek a következményeit nyögik a kedvezőtlenebb feltételekkel, pár tízezres nyugdíjakkal. A kényszervállalkozást próbálta visszavágni az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) is, amely a művészeknek és az újságíróknak adott jutányosabb adózási lehetőséget, hiszen jóval kevesebb költségük van, mint azoknak, akik nem pusztán a szellemi képességeiket bocsátják áruba. A konferencián azonban többektől elhangzott: számla nélkül ma már nincs munkalehetőség, az ekhós pénzfelvételt viszont egyáltalán nem tolerálják bizonyos művelődési házak, szinkronstúdiók, filmes cégek. A megbízók ugyanis terhesnek érzik az újabb papírmunkát.