De nem volt vele igazságos a korabeli és a mostani olvasóközönség sem. Nem is nagyon lehetett. Épp a Nyugatot és annak költőit próbálta megemészteni, a szimbolista-impresszionista stílust, az új és új lovat, amikor jött a még modernebb, még harsányabb, még formabontóbb Kassák. Aki már nem kerülgette az asztalt, hanem fel is rúgta. Hogy is értékelhették volna, amikor még a modern Babits is összevitázott vele? (Más kérdés, hogy végül Babits és Kosztolányi társaságában kerül – Raith Tivadar szavaival élve – az elefántcsonttorony helyett a vasbeton toronyba.) Futuristának bélyegezték, és sok olvasót még ma is kiver a víz a montázstechnikától, a folyton szakadni látszó hömpölygéstől. Pedig Bori Imre szerint a magyar költészetben a modernség igazából Kassákkal vette kezdetét, és a Nyugat inkább ennek volt az előjátéka. S ha nem is értünk ezzel maradéktalanul egyet, azt mindenképpen figyelembe kell vennünk, figyelmeztet Grendel Lajos, hogy Kassák színre lépésével jött el az a mágikus pillanat, amikor a rendszerint el- és lemaradó magyar líra szinkronba került a világirodalom legaktuálisabb irányzataival.

Aktualitás ide vagy oda, valahogy mindig a senki földjén állt. A nyugatosok és a népiek között, távol a centrumtól, távol a vele együtt indult írótársaktól, akik az aktivizmusból a pártpropaganda felé vették az irányt. Autodidakta munkásként távol az őt egyre értetlenebbül szemlélő kommunistáktól. És távol még magától is, amikor a harmincas-negyvenes években megszelídül, és dísztelen prózaversekben szerzi meg a tekintélyt, az elismerést, ám a népszerűséget soha. Talán túl sokszínű volt ahhoz, hogy igazán szerethető legyen. Ma talán már megtanultuk érteni az érthetetlenségét, „a nyelv jelentésképző hatalmának fölszabadításával” írott verseit, de még mindig nem őt szavaljuk, ha már szavalni kell. Mert ő volt az aktivista, a baloldali messianizmus fő képviselője, de ő temeti el a forradalmakat a Máglyák énekelnek című eposzi terjedelmű költeményével, mely a magyar expresszionista költészet csúcsa. De ő volt a konstruktivista, aki A ló meghal, a madarak kirepülnek című költeményével a legnagyobbak közé iratkozott, s jutott el a még vállalható írói szabadság tetőfokára (a dadaizmust most tekintsük inkább amolyan játéknak). Ő volt a számozott versek zsonglőre és közönsége is, amelyeket ha ma fellapoznánk, meglepően frissnek találnánk. Ő volt a nagyregény, az Egy ember élete írója is, aki tőle szokatlan fegyelemmel és szociológiai éleslátással beszéli el életét, a hírhedt párizsi kiruccanást, amelyet jobbára gyalogosan tett meg. És ő volt a Földem, virágom kései szerzője, aki már szakít az avantgárddal, csak önmagát írja, a lírai Ént kapja elő a harcos-kollektivista Mi helyett, és csak körmöl, olyan egyszerűen, ahogy csak a megérkezettek tudnak. Ám ez azokat, akik Kassákban a harcos újítót szeretnék látni, már egy cseppet sem érdekli. A kései Kassák a magyar irodalomtörténet vakfoltja.

125 év után is túlontúl megfejthetetlen nekünk. Egyfelől tankönyvízű, másfelől karcos, szabálytalan. Cseppet sem simulékony, makacs, és bajban lennénk, ha a fej fölött elröpülő nikkelszamováron kívül más sort is idézni kellene tőle. „Továbbra is sziget maradt, magányos univerzum a századközép magyar költészetében, akinek a tekintélye egyre nagyobbra nőtt, a hatása azonban csekély maradt” – írja róla Grendel A modern magyar irodalom történetében. Szomorú, de alig megcáfolható látlelet.