Nem kell azért megijedni, Szokolov megtölti a MüPát, de az idei program mégis különlegesen fontos volt, önmagunk tesztje. Rameau és Brahms, a legmegbízhatóbb csatalovak a zongorista alatt. A francia barokk terén elért eredmények a leginkább megfellebbezhetetlenek, Szokolov óta tudjuk ezerszázalékosan, hogy ezek a billentyűs muzsikák hiány nélkül áttehetők a csembalóról zongorára, hogy van olyan izomzat és idegpályaháló, amely képes erre a valószínűtlenül gyors mozgássorozatra, a könnyedség és a makacsság együttese ezen a fekete monstrumon is megmutatható. Ez Szokolov pályájának legnagyobb eredménye, vagy megfordítva: ha valakinek meg kellene mutatnom, hogy kicsoda Grigorij Szokolov, akkor valamelyik Couperin vagy Rameau felvételével próbálkoznék, nincs mit magyarázni, amit a zongorista ezekkel a művekkel kezd, azt jelenleg senki nem képes utánacsinálni.

Most éppen Rameau a program, Pieces de Clavecin, szép című számok, Gyengéd panaszok vagy A sologne-i nimfák, elegáns, választékos zene, és sokkal több ennél, mázsákkal dobálózás, finom mosollyal emelt sziklatömbök, és ha azt mondom, Bachhal egyenértékű zene, akkor ebben a tanulságban már Szokolov koncertjei is benne vannak.

Ehhez képest most olyan, mintha nem volna egészen a helyén minden. Mintha a végtelen mennyiségű trilla tévútra vinné a hallgatót, mintha csak azt akarná Szokolov megmutatni, hogy ő ezt tényleg nagyon tudja. A zongora hangja is mintha fátyolosabb volna, mint amilyenre emlékeztem. Hogy ez valóban így van, vagy csak a zongora más, esetleg a MüPa tere és akusztikája csap be, nem tudom. Egymás után jönnek a darabok, és egy idő után érzem, hogy beleólmosodtam a könnyűségbe, a sok trilla már olyan, mint amikor Molnár Ferenc Caramel énekel, és egy idő után szólna neki az ember, hogy próbáljon meg egy hangot vinyega és hajlítgatások nélkül, csak úgy magában elénekelni, mert ez így sok. Sok. Nem annyira, hogy ne tűnjön föl Szokolov játékának látványbeli szépsége, ahogy a kezei a Le lardon című darabban szinte leszállnak a zongorára, az ujjak egymás közé találnak be, mint szalonnacsíkok a hússzeletek közé – nem az éhség és kéjencség mondatja ezt velem, ez a darab címe.

Az, de nem pont az, nem csalódás, távolról sem, de zsibbadás, nem is olyan jó ez. A bizonytalanságot teszi bizonyossá a Mozart a-moll szonáta, mintha teljesen mellément volna az interpretáció, marad ez a fürgeség, és nem hallom az egész értelmét, az indulatot, a súlyt, az érzelmeket. Ezzel a zongorázási stílussal szokás ma a távol-keleti művészeket vádolni, a hangok megvannak, az értelem az, ami nincs sehol.

Aztán megjön minden, nem kell izgulni. A második rész nagy koncert, Brahms Händel-variációi, egyszerre Händel és Brahms, kell hozzá a barokk trilla, és kell a nehézkedés, vaskosság, hogy ebből hogyan lehet egyetlen koherens művet létrehozni, az Brahms titka, hogy a koherenciát hogyan lehet megmutatni, az meg Szokolové. Taps nélkül csúszunk át a variációkat záró fúgából a három intermezzóba, lassú-lassabb-még lassabb, a végére egészen gyászos hangulat uralkodik a teremben, de készséggel szomorkodunk, mert örülünk neki. Aztán a ráadások, ami Szokolovnál mindig a harmadik részt jelentik, vegyes, mégis logikus sorozat, a teljes közönség már nem vevő mindenre, folyamatos a szivárgás, pedig ha bizonyosság kell arról, hogy fák az égig, zongoristák a legendáig nőhetnek, ez a sorozat az. Jövőre folytatjuk.