Szétesett a világ, kifordult a színház
Rámpa fut körbe a balkont a zsöllyéktől elválasztó párkány magasságában, kissé jobbra meg építkezési állványzatféle emelkedik toronyként. Mi meg mintegy tribünről nézzük a pártrendezvénynek látszó ünnepséget, hangszórókból halljuk a trónöröklés körülményeit magyarázó, erőt, magabiztosságot sugárzó beszédet, és nézzük az egyenruhaként viselt sötét öltönyöket. (Jelmez: Nagy Fruzsina.) Zavart csak a királyfi hiánya okoz, aki most nem búslakodásával, múlni nem akaró gyászával, hanem távolmaradásával rontja a kötelezően optimista hangulatot. A biztonságiak izgatottan keresik.
A második jelenettel kezdődik az előadás, a szellem csak utána jelenik meg őröknek, Horatiónak, Hamletnek. Alföldi Róbertnek sok ötlete, gondolata van a darabról. A király SMS-ben értekezik angol kollégájával, gaztetteit pedig Ophelia megrontásával is tetézi, méghozzá rögtön a bűnbánattal vívódó monológja után, a kereszt mellől oson a lány után, aki később őrületében magyar népdalokat énekel. Laertes gépfegyverrel tör be a királyhoz, hogy apja halálát megbosszulja. A sírásók a lábszárcsontok és koponyák között ötágú vörös csillagot és lyukas zászlót is találnak a temető földjében, a színészeket egy vackaikat ócska gyerekkocsiban hurcoló, szomorú házaspár képviseli. A rendező az egyéb társadalmi bajok közt különös hangsúllyal beszél a színészet szétzüllesztéséről. A lényeg mégis az, hogy kizökkent az idő, illetve most Nádasdy Ádám fordításában szétesett a világ, kifordult a színház, minden elmozdult, semmi és senki sincs a helyén.
Mindez azonban nem tölti ki maradéktalanul a háromórányi előadást, akadnak üresjáratok, amikor csak Nádasdy Ádám fordítói leleményei, találatai tartják fenn az érdeklődést. Egyenemberek nyüzsgése nyeli el az egyéniséget, a személyiséget, az érdemet, a minőséget, ami fontos közlés, de visszaüt a játékra. Nem lehet véletlen, hogy a legérdekesebb figura épp e szürkeség megtestesítője, Rába Roland Poloniusa. Hivatalnoki fontoskodó buzgalma, közhelyokoskodása oly tömény, hogy az már eredetivé teszi. Makranczi Zalán királya a hatalom lélektelen technikusa, a királyné szerepében a színlapon ígért Básti Julit Söptei Andrea idézi meg. Mátyássy Bence Horatiója egészen beleolvad a sötét öltönyösök csapatába, Marton Róbert és Hevér Gábor tétova Rosencrantz–Guildenstern kettőse sem rí ki közülük túlzottan. Szatory Dávid Laertes dühöngésével tűnik ki. Szép László Zsolt és Nagy Mari színészbánata.
A sírásó kettős szövegeit igazságosan elosztották Hollósi Frigyes és Znamenák István között, így az utóbbira marad inkább az egyszerű és goromba létfilozófia sprőd képviselete. Radnay Csilla Opheliája rendezőileg látszik tisztázatlannak: csöppnyi daccal engedelmeskedik apjának, de a királyfiért sem rajong igazán. Nem tudni, mit érez, amikor a király utánaered és még kevésbé, amikor utoléri. Őrülete is titok marad. Szabó Kimmel Tamás Hamletje sem fogja öszsze az előadás szétszaladó, összhangba rendeződni nem tudó szálait. Tehetséggel mutat sokféle arcot, de közöttük nehéz az igazit fölfedezni. Leginkább hisztériái, kitörései, sirámai tűnnek szembe, hatolnak a fülbe.
Fortinbras (László Attila) egyedül érkezik, csak a halott Polonius szelleme kíséri – a buzgó szolga nyilván halhatatlan. A norvég győztes nem ítél, nem dicsér, nem tesz igazságot, nem érdekli, hogy Hamlet nagy király lehetett volna vagy sem, csak él az alkalommal. Előtte valamennyi szereplő a halottak közt foglal helyet, díszsortűzként pedig irtózatos fegyverropogást hallani.
Ítélet vagy jóslat – nem tudni. De ezzel ért véget az idei Tavaszi Fesztivál nyitóelőadása a Nemzeti Színházban.
