Korhű ruhák modern selyemben
Az Operaház divatbemutatóval kombinált sajtótájékoztatója után beszélgetünk Velich Ritával, akinek a modernizált, korabeli alapokon nyugvó jelmezek a specialitásai.
Amikor elkezdtek Bereményivel dolgozni, kiderült: a rendező – filmes szemlélettel – minden statisztának, énekkari tagnak szeretné kidolgozni a karakterét, így felvonul a tizenkilencedik századi Bécs szinte összes társadalmi rétege. A nagy báli jelenetben elmolyoltak azon, mit viseljen és hogyan viselkedjen például a gardedám és miként az első bálozó. A korabeli öltözetektől gyakorlatilag csak az anyag volt idegen. Bár a régi könyvekből látszik, a meseszép ruhákat kézzel varratták maguknak a módosabb nők, az anyagok nem voltak annyira szépek, színesek, élénkek, mint manapság. Ma már létezik például háromszínű, úgynevezett sanzsan taft, amely sűrűn szövött, meglehetősen merev, fémes fényű színjátszó selyemszövet. A csipkék is mások, jóval könnyebb kezelni őket, mint a XIX. század derekán.
Az Arabella több mint száz jelmezéhez 571 méter selymet, 120 méter selyembársonyt, 530 méter szalagot és 700 méter csipkét használtak. Enynyi kelmét lehetetlenség lett volna itthon beszerezni egyrészt mert rettentően drága, másrészt ilyen hatalmas mennyiségben nem is szállítanakMagyarországra. Velich Rita végül Augsburgban találtameg azt a kiváló textilellátót, ahol a fél világ vásárol, kiváltképp a legnagyobb színházak, operaés balettelőadások tervezői – Londontól Párizson át Sydney-ig.
Meglep, hogy nemes textíliákat használ a tervező,még abban a hitben éltem, a színpadon trükközni kell: a jelmezek silányabbak a valóságban, de ügyesen szabva-varrva gazdagnak hatnak a nézőtérről. A tervező szerint ez már a múlté, akkor is a választék szabott határokat. A régi jelmeztervezők, különösen Márk Tivadar volt ennek szakértője. Ma már a filmekhez hasonlóan élethű színpadi ruhatárat próbálnak összeállítani a művészeknek, akiknek amúgy egészen más érzés egy részletgazdagabb, mívesen elkészített ruhában énekelniük. Ráadásul: ami közelről finom, távolról is gyönyörű lesz.
Az Arabellában akad olyan jelmez, amelyhez tizenötféle anyagot használt Velich Rita. A textíliák kombinálásával a jelmez összhatása lesz különlegesebb, gazdagabb, távolról és közelebbről is érdekesebb.
Strauss operája az 1860-as években – késői biedermeier korban –játszódik, mikor a világban épp különböző divathullámok uralkodtak. Vannak még viseletek, amelyek nem mentek ki a divatból, és jöttek az egészen új áramlatok is. Ezek a széles skálán használható divatelemek engedték, hogy sokféle karakter megjelenhessen a színpadon. De nemcsak a kosztümöknek nagy a szerepük, hanem fi gyelmet kell fordítani az alsó ruhákra, az ékszerekre, de még olyan semmiségekre is, mint az apró, hajba tűzött tollacskák. Odafigyelést követelnek a halcsontos fűzők is, pláne, hogy ezeket úgy kell kialakítani, hogy éneklés közben ne akadályozza viselőjét. Akit zavar, annak lejjebb húzzák a fűzőjét, mert így már kényelmesebb a légzés, de hiúságból azért sok mindent bevállalnak a művészek. Velich Ritának ugyanakkor elképesztően fontos, hogy az énekesek szeressék a ruhákat, semmit sem ér a munkája, ha nem érzik benne jól magukat. Ezért mindent meg is tesz, előre konzultál velük. Ráadásul jó páran tisztában vannak saját alkatukkal, így hasznos tanácsokat adnak neki magukról.
A több mint száz jelmez kilencvenkilenc százaléka az Operaház műhelyeiben készült, összedolgoztak a szabászok, varrónők, jelmezfestők, kalaposok, parókakészítők, sminkesek és a cipészek. Hatalmas szerencsének tartja a tervező, hogy a dalszínháznak még mindig fontosak a műhelyei, noha nyilván jelentős költséget jelentenek a bérek és a járulékok. Cserébe a jelmezköltséget mindössze az anyagok ára jelenti. Ilyen kiállítású előadást ugyanis házon kívüli szabás-varrással képtelen lenne kifizetni az Operaház.
