Az első emigrációs évtized végén Czesław Miłosz (1911–2004), vonakodva öregedő idegenként, a svájci Mongeronban és Párizsban írja meg azt a könyvét, amely egyaránt merít a magány és a múlt forrásaiból: a Családias Európát. Tudta, a lényeg bent és a múltban rejlik. A lengyel író nem váltott nyelvet, mint nagy elődje, Joseph Conrad, vagy néhány nagyszerű román kortársa (Ionesco, Cioran, Eliade), nem feledkezett meg litván–lengyel gyökereiről, nem mondott le –idézem – térítői küldetéséről, ugyanakkor roppant tágas igénnyel igyekezett megidézni azt a történeti indítékú, de személyessé oltott gondolati összetettséget, amelyet alkalmasint a kelet-európai értelmiségi a száműzetésben is megőriz. Mi a legbámulatosabb elem ebben a könyvben? A hűség és az egyetemesség iránti párhuzamos és következetes vonzalom.

Imént említettem Miłosz térítői igyekezetét: könyvet az író részint értetlen nyugati értelmiségieknek címezte, részint azonban az egész világnak. Ma már alig-alig érzékeljük a szövegben a kornak szóló győzködés lendületét, bármiféle önigazolás szándékát, a „bármiféle oldali” elfogultságok makuláit, vagy a lengyel nemzeti rögeszmék ironikus lajstromának számbavételét. A lengyel írót éppen az minősíti és tessékeli az asztalfőre (bár szellemi-művészi rangsorokban nem létezik asztalfő), hogy képes csekély tárgyiszellemi-eszmei apróságoknak is mélyebb értelmet tulajdonítani. Mondhatnám: soha nem él vissza az idővel (sem a sajátjával, sem az olvasóé val), örökkévaló idősíkokat vetít egymás mellé. És közben egy ínyenc emlékező csettintésével, igen szemléletesen idézi meg a litván parasztasszonyok meztelen talpát, a vilnai háztetők hajlásszögét, az ekeszarv ívét, egy régi kenu súlyát, vagy éppen a szófukar lengyel férfiak tömény csöndjét.

Czesław Miłosz minden korlátoltságtól viszolygó, feltétlen türelmességet árasztó, csak a magasban kibontakozni hajlandó szemléletét nyilván indokolja, hogy ő a lengyelek közt is kakukktojás – lénye, egész irodalma olyan szokatlan, mint a katalánok, a skótok, vagy épp az erdélyiek mássága (bár amúgy lenyűgöző az ezerszeresen külföldről táplálkozó egyetemes lengyel írásbeliség). Már a Litván Nagyfejedelemségben élő családja tüntet különösségével; s később az író maga is sokszor bírálja a lengyeleket szalmaláng természetük, felületességük, az istenített Nemzet iránti vakbuzgóságuk és más gyöngeségeik miatt. De ő egyedülálló azért is, mert katolikus tudata makacsul őrzi a pogány időket, nyelvhasználata felszívja a keleti ízeket, szabadságvágya hangsúlyozza a humanista baloldaliságot; és miközben megveti a múltra vetített nemzeti hóbortok csököttségét, a lázas oroszgyűlöletet, a vérmes antiszemitizmust és más szellemi ragályt – mégis, minden gondolati alapállást mérlegre tud vetni. Itt nemcsak valami európai kulturális sétálóutca fogékony fenegyereke hőzöng örökké friss tudásával, hanem – úgy tűnik – a számos kataklizmát, forradalmi vakhitet, bukást szenvedett, halvány reményt őrző középkorú pátriárka.

A Családias Európa legszebb lapjai Miłosz litván emlékeit, eretnekségre hajló, berzenkedő katolicizmusát, minden bezárkózással szembeni, tízezer bőrű vonakodását, a nagy eszmék iránti örök mérsékletét, a „menni vagy/és maradni” komoly dilemmáit részletezik. Holott könyvében soha nem érzünk félrevezető reménykedést, divatos szorongásmisztikát vagy sematikus kiábrándultságot.

A műben egy nagy szellem objektív érzéki képzeletének jeleit látjuk, aki sebzett fáradtsággal próbálja kitalálni, mi jelenthetett valaha ez a három szó: ember, emberség, emberiség. Mintha arra intene: nehogy közeli tűzvésszé fajuljon mindaz a világosság, amit egy-egy fanatikus a csillagokban lát.