Vannak országok, amelyekben a honfiak alapvető életérzése, hogy az életüket nem ők maguk egyengetik. De még csak nem is a sors. Hanem valaki vagy valami más. Valahogy így érezhetik magukat annak a Felső-Petúnia nevű birodalomnak a lakói is, ahol az alattvalóknak a betűtészták parancsolnak. Ahelyett, hogy a király. Az uralkodót magát is utasítják a reggeli-levesestányér alján kirajzolódott parancsszavak.

Hét közben rendesen az „uralkodj” tésztarendelkezésnek kell engedelmeskednie, víkendkor azonban a kevéssé maszkulin „köss” ukáz vehető ki a zsírcseppek közül, így ilyenkor kötőtűk és a motringok után nyúl. És mindezt azért, mert 77 évvel ezelőtt elmulasztottak trónörökösi keresztelő ünnepségre hívni egy nagy hatalmú boszorkát, aki ezért örökös húslevesreggelire kárhoztatta Milán királyt és népét.

Míg a vidék masinisztáit vezetésre szólították fel e napindító rendelkezések, addig a gyerekeket értelemszerűen óvodába, iskolába vagy rosszalkodni küldték. Épp így követték egymást a reggelek Habakuk királyfi nál is, amíg a dolgok ki nem fordultak a sarkukból. A trónörökös ugyanis egy nap azt olvasta ki a levesbetétéből, hogy: hőstett!

Az értelmezhetetlen üzenettel azonnal Benedek mágushoz sietett, aki elmagyarázta neki, hogy a petú niaiak egysíkú reggelijeinek egy csapásra véget vethet, ha megtöri a banyaátkot. Ehhez mindössze annyit kell tennie, hogy begyűjti a birodalomban fellelhető összes betűtésztát, és három nap alatt kirak belőlük egy új mesét. Ebben a pillanatban a kisfiú szívéről hatalmas kő hullott alá, mivel ő a klasszikus királyfisportoktól (lovaglás, bajvívás) irtózó filosz hírében állott. Bele is fogott a gyűjtésbe, és a mese pikk-pakk elkészült volna. Ha a vége előtt egy parányival el nem fogy a tészta.

Szerencsére Habakuknak eszébe jutott, hogy a dörgő hangú Gábriel főszakács szakállába ragadva mindig ott lifeg egy pár „józan A, vidám Ö, dölyfös Z és peckes R”. Ezért a séf néha kifejezetten úgy nézett ki, mint egy idegen nyelvű hirdetőtábla, mert teljes, ámbár értelmetlenmondatokat lehetett kiolvasni a szakállából. Mindennek a tetejébe olyan szigorú volt, hogy még a király is illemtudóan a hóna alá csapott koronával mert csak belépni a konyhájába.

Szakács Eszter Tulipánháborújában egymást érik a fentihez hasonló jellemrajzok. A 2010-ben megjelent Villámhajigáló Diabáz című mesekönyv szerzője ezúttal is úgy brillíroz képekkel, szavakkal, viccekkel és ötletekkel, hogy a fölolvasó anyuka legalább olyan jóízűeket kuncoghat a nyelvi poénokon, mint óvodása vagy kisiskolása a sárkányos-manós kalandokon. Felső-Petúnia figurái ugyanis a népmesékből ismerősek, életformájuk viszont a mából: a varázsló a királyi számítógépet bütyköli, a lidércek reptéri kifutókon világítanak, az Emma nevű béka pedig nem azért akar csók hatására emberré válni, hogy hozzámehessen az első valamirevaló királyfihoz, hanem, hogy jelentkezhessen egy tehetségkutató versenyre. Úgy érzi, rég kinőtte az esti békakórus kereteit. Többre vágyott, na! Elriadni azért nem kell, a Tulipánháború nincs agyonmodernizálva és „kinyakatekerve”. Miközben olvassa, az a megnyugtató (és ritkán megragadható) érzés foghatja el a szülőt, hogy ez a meseszerző (egyébként költő) képes gyerekfejjel gondolkodni. Mert pél dául a békasztorira visszatérve, Habakuk királyfi, a jólelkű, természetesen megtette neki azt a jelentéktelen apróságot, már ami a csókkal járt. Erre a kétéltű Emma „nagy csattanás és villanás közepette eltűnt, és egy kék farmert és Pavarotti képével díszített pólót viselő lány termett előtte. A fiú igazán csinosnak találta, talán csak távol ülő szemei voltak némileg dülledtnek mondhatóak.”

Habakuk ezután nem sokkal tanulságként könyvelhette el, hogy egy-egy parányi gesztus micsoda nagy dolgoknak nyithat utat az életben. Ugyanis alig fél év múlva minden újság – a Felső-petúniai Hírmondó is – tele volt az új, ragyogó tehetségű énekesnő képével. „Állítólag a milánói Scalában az egész nézőtér sírva fakadt, amikor a Tosca címszerepében az utolsó ária után a mélybe vetette magát, Bécsben pedig az egyik előadás után az elragadtatott közönség néhány tagja befogta magát egy turistakonflis elé, s a díszes bársonypárnán ülő Aranytorkú Emmát az éljenző tömeg sorfala között végighúzták az utcán.”

Azt, hogy miként kacskarózik a történet ennyi kitérő után elszánt tulipánhagyma-keresésig, rettentő hadüzenetig, egy almásderes szőrű unikornisig és hetedhét kertre szóló lakodalomig –ezt reménytelen volna most elmagyarázni. Inkább még annyit, hogy a viráglelkű HabakukmeséjétTakácsMari rajzolta igazándiból kerekre.