Vers nem mindenkinek

2012-03-16

Míg a verskedvelők általában Móra Ferencet,Weöres Sándort, Tamkó Sirató Károlyt, esetleg Petőfit jelölik meg kezdőpontnak, magam inkább Bagoly Tivadar Tihamérra szavaznék, aki ugyan csupán Végh György: Pacsaji csalafinta kalandjai című kötetének mesehőse, de alig nullkilométeres koromban képes volt felnyitni a szememet a költészet felé.

Bagoly Tivadar Tihamér – ekképpen számomra hatalmas távlatokat nyitó, megkockázatom: történelmi jelentőségű – költeménye így szól:

Ó magyar nyelv! Addig előre nem haladsz,

amíg a kis sündisznó nem lesz sünmalac!

Aztán persze jöttek a fent említett szerzők is, jöttek a külföldiek, előbb a kötelezők az iskolában, aztán a szabadon választottak a szoba fotelmelegében. Ha az ember egyszer rákap az ízére, akkor valahogy beszippantja az életnek és a művészeteknek ez a fura, nehezen kitapintható,mégis hatásos sűrítménye, amit úgy hívnak: vers.

Március 21-én tartják a költészet világnapját, amely nem tévesztendő össze a költészet napjával, bár a költészet nyilván nem kérné ki magának, ha mégis. Az a fontos, hogy figyeljenek rá. A könyvesboltokat járva az embernek néha olyan érzése támad, mintha mifelénk tengernyi figyelem övezné, merthogy értékesebb, kevésbé fontos verseskötetek szép számmal jelennek meg. De azért ez ne tévesszen meg senkit: ezek többsége csupán néhány száz példányban nyomtatott, ilyenolyan támogatással piacra dobott könyvecske. A költészet szerzőnek, kiadónak gazdaságtalan, ilyenformán a mai közvélekedés szerint nyilván haszontalan is, mint amúgy a kultúra egésze, kivéve talán az a része, amely önazonosságot pumpál a néplélekbe, nemzeti büszkeséget acéloz.

Pedig Gabriel García Márquez mondta egykor: „A költészet az ember létezésének egyetlen konkrét bizonyítéka”.

Az utolsó mondatot pedig írja ide, aki akarja.