Savanyú örökrangadó
Csakhogy az örökrangadó itt mégis inkább a Férfi és a Nő elkeseredett derbijét jelentené, egy újabb összecsapást egy újabb szezonban a továbbjutás reménye nélkül. Az irónia helyett pedig kapjuk ezt a megjegyezhetetlen magyar címet, azzal az illúzióval, hogy a tangó hívószavával ma mindent el lehet adni. Vagy a borral. Lásd még: Bor, mámor, Provence.
Persze Ole Christian Madsen sem találja fel a spanyolviaszt. Vígjátéka a jól bevált ellentétekre épül: egy halvérű, kókadt, dán borkereskedő Buenos Airesbe utazik a felesége után, mert az elhagyta egy menő középcsatárért. A skandináv kiszámíthatóság csapna itt össze tehát a latin szenvedéllyel. Lehet, hogy Dániában már erre a hasukat fogják az ottaniak, nekünk egy kicsivel több idő kell, de hasról és annak fogásáról akkor sem lesz szó. Madsen filmjének erénye ugyanis épp a finomságában rejtezik, az iróniában, az okosan adagolt, alig észrevehető keserűségben. A narrátor remek szövegében például, amely mindig visszabillenti a filmet ebbe a mederbe. Merthogy néha ki akar siklani. A legkínosabb irány a nyugdíjas korú bejárónő (aki amúgy tangótáncos) meztelenkedése, ami már-már az Amerikai pite mélységeibe tolná le a művet, vagy a borkereskedő fia és egy ottani idegenvezető lány között szövődő szerelem, ami meg a tinifilmek felületessége felé.
Csakhogy Madsen szerencsére ismeri a mértéket, így ezek csak fűszerek maradnak, háttérízek, melyek nem befolyásolják alapvetően a film alaphangulatát. Sőt a teljesen mellékesnek tűnő tiniszerelmi-szál adja a film egyik legviccesebb jelenetét, mikor is két apa egy macsóbajnokság keretében szó szerint szétpofozza egymást. De abban is nagyon jó az írórendező, hogy nem hallgat a kínálkozó happy end szirénhangjaira, nem a sablonok mentén varrja el a szálakat, hanem ragaszkodik az életszerűséghez. Legyen elég annyi, hogy csak sejtjük amegfelelő irányt, de ne hulljon az ölünkbe rögtön a fele királyság. Vagyis egy kicsit mindenki boldogtalan marad. Másképpen mondva: a boldogságból mindenkinek jut egy széttört, alaktalan darab. Aztán az ragasztgathatja, toldozhatja kedvére, amíg le nem húzzák a függönyt.
Mindehhez komoly segítséget ad a borkereskedő Christiant alakító Anders W. Berthelsen, akinek savanyú, kissé széteső kutyaképe kiválóan tartja egyensúlyban a filmet. Jó vele szenvedni, drukkolni neki, miközben tudjuk, eleve nincs sok esélye. Lúzer, akinek annyi reménye maradt, hogy legfeljebb öntudatos lúzer lehet a végére, de az a legszebb, hogy ennek képes valami méltóságot adni. Mert nem mindig a vesztes helyzete a kínos. A szomorúságnak is lehet, sőt van patinája. És az is jó, hogy minden forgalmazói erőlködés ellenére a tangó csak mellékszereplő marad, nem táncolják szét a filmet, csak az aláfestő zene duruzsol, végig remek hangulatot teremtve. S az utolsó kockák után tényleg azzal az érzéssel áll fel a néző a székből, hogy ha nem is az év vígjátékát látta, mégis akár már holnaptól elkezdhetne spórolni egy argentin repülőjegyre. Mert megéri. Vagy beszerezne egy üveg minőségi bort. Vagy ha más nincs, szenvedő arccal ugyan, de méltóságát megőrizve végignézne egy Fradi–Újpestet. Ha már ki kell üríteni a keserűség poharát, akkor húzza meg fenékig.
