Nulláról elkezdeni az üres képernyő tágassága ellenére sem könnyű, ennél csak folytatni nehezebb, minden szó, minden mondat behatárolja, szűkíti az esélyeimet, amiket épp e szavak által kéne és lehetne megjátszanom. Hogy kicsit belakjam ezt az új tárcahelyet, azzal gondoltam kezdeni, hogy mennyi is a 3800 karakter, szóközzel. Nos, az előző két mondat 327 karakter, ezzel pedig, hogy a „327 karakter”-t hozzáírom, már 432 betűhely. Redaktorok és zsurnaliszták „n”-nek hívták hajdan a vonal fölött – meg a vonal alatt, ahol a tárca élt és virult ama tarka, hepehupás műfajréten, mely a napi cikktől a novelláig, sőt a folytatásos regényig ért.

A magyar irodalom legzsizsgőbb kisműfaja a bríftasni méretváltozásának köszönheti a nevét. A tárca szó 178 éves, HelmeczyMihály, a szigorú, sőt rigorózus nyelvújító szerzette, oly módon, hogy a tár szót a „cza” képzővel zsebbevalóvá kicsinyítette. Egy szó, pláne a nyelvújítás hevében, roppant sérülékeny. Maga a csoda, hogy e közepesen pedáns kreatúrát a nyelvhasználók kényes és kiszámíthatatlan ízlése befogadta, sőt, ritka szép karriert futott be, leváltotta a bríftasnit, majd a gyönyörű feuilleton-t is. Utóbbi az újságok lapjain vitézül tartotta magát, mígnem eltűnt, arisztokratikus, franciás ízeket hagyva maga után, és persze békebeli redakciók zöldhagyma-, ólom- és lábszagát.

A Hét krajcár, Móricz agyonhasznált, de kopásálló novellaremeke alig több, mint kétszerese ennek a terjedelemnek, míg Örkény egyik klasszikusa a sok közül, Az utolsó meggymag kevesebb is egy zömök összetett mondattal az én 3800-amnál. És folytathatnám ad abszurdum Csapajevig, aki a jó lovasparancsnokról szóló könyvét, a vicc szerint, azzal írta tele, hogy „gyia, gyia, gyia”, igaz, nem tudjuk, hány oldalon keresztül.

Egy csapajevi tárca – ez akár cím is lehetne. Ha az ember belekezd valamibe, igyekszik gyorsan nevet adni neki, hisz ami el van nevezve, az van, az már élőlény, akarata van, nehézkedik valamifelé, gondol valamit, bár egyelőremegtartjamagának. Érzi, ha ingerült vagyok vele, ha túlzottan célra tartom, ahogyan azt is, ha mindenestül ráhagyatkozom. Van bizonyos rutinom, harmincöt éve kerülgetjük egymást, a tárca és én, de nevezzem inkább kisprózának.

Mert se ez, se a következők nem feltétlenül lesznek tárcák, még akkor sem, ha egy kifejezett tárcatérbe kerülnek, s hamagamban kistárcának hívom is őket,mivel terjedelmük adott. Megjegyezném, ez csöppet sem hátrány, a tárca, vagy ami annak nevezi magát, kissé szeret fecsegni, túlszaladnimutatós, könnyű habként. Lesznek, amik lesznek,mondom óvatosan, írói szabadságomat védendő, magamtól is. Hisz ki tudja, mi jut majd eszembe ősszel vagy télen, ha egyáltalán. Vagy fordítva: eszébe jutok-e egy jó mondatnak, de nem akarommisztifikálni amesterségemet, éppen úgymunka, mint bármely másik. De éppúgy: munka.

A 3800 karakter – s akkor legyen ez a felcím – nagyon jó méret, már nem a sprint egyetlen nyílszisszenése, s még nem a négyszáz, pláne a nyolcszáz méteres futás ideges többirama, tervezhetetlen pulzálása. Ettől még végig kell futni, „mint az őrült”, de a láncot letépni életveszélyes, ugyanis rémesen bele lehet gabalyodni, március közepe táján ennek vannak súlyos áthallásai. Rááll majd a kezem, a klaviatúrám, nem sok, nem kevés, egy kisebb történet hosszmetszete, egy alak,mely épphogy kibomlik, egy tárgy, ami épphogy árnyékot vet, egy csoszogó és elhaló kora tavaszi mondat gyorsfényképe.

Gyakorló tárcaírók jól tudják, épp elég egyetlen felhőlenyomatot pontosan megírni, egyetlen sóhajt, esthajnalcsillagon fennakadt sós tekintetet – bár épp e gyakorlott tárcaírók tudják, hogy csakis utólag van előzmény, minden egyes alkalom a nulláról kezdődik, vagyishogy az üres képernyő előtt nem tudnak semmit. Nem tudok. És innen nézve a tárca nemmás,mint e semmiség körbeírása.

PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.