Közben megváltoztak az igények, furcsa hallani, hogy halálra szabdalták a szalagot utólag a stúdióban, élő felvétel, de húsz másodpercenként változik a tér az elején. És persze lehet eszmélkedni azon, amin akkor még nem lehetett, mert messze voltak a világ nagy improvizáló művészei, vagyis: van ennek egyáltalán értelme? Ha az improvizáció lényege a mindig más, mindig új, mindig pillanat szülte, akkor hallgassam-e lemezen, ami mindig ugyanaz, mindig végleges?

Bizonyára az a helyes válasz, hogy igen, hiszen a hallgató is mindig más, egyszer belealszik, egyszer fölébred tőle. Meg aztán hiába nyílt ki a világ, ha Nicolas Economou már nincs benne, 1993-ban autóbalesetben meghalt, kevés felvétel maradt utána, nem is jut eszembe másik, mint a Martha Argerichcsel közös Diótörő két zongorán. És ha ez sem elég, akkor még ott marad érvnek a hat részlet a Mikrokozmoszból, mikor hall az ember egy amerikai dzsessz-sztárt, hogy azt játssza: búza közé szállt a dalos pacsirta? Nagyobb szám, mint Freddie Mercury a Tavaszi széllel.

A régi lemez azonban csak előjáték, bemelegítés, emlékeztető, hogy szerepelt már Chick Corea a sárga címkés klasszikus kiadónál. Mert most újra szerepel A kontinensek című művével, ami műfaja szerint versenymű kvintettre és zenekarra. Ez persze csak az átverés, vagy mi, a meglehetősen kis létszámú, alkalmi zenekar egyáltalán nem szerepel a kvintettnek megfelelő súllyal a műben, inkább csak valami akusztikus szőnyeget terítenek a dzsesszisták lába alá. Aki ennél sokkal többet várt, magára vessen.

Úgy értem: nem logikus elvárás, hogy igazi concerto szülessen, nagy, egzakt mű, amit mindenkinek szó szerint, hangról hangra kell bevágnia, mert különben sérül a műegész. Az is szép dolog, hogy Corea egyáltalán képes volt pályáján Mozartot játszani, de hogy legyen is belőle Mozart, az értelmetlen kívánság volna. Szerencse, hogy nem is akar ennek megfelelni, megelégszik azzal, hogy jó dzsesszt komponál, egy kicsit nagyobb akusztikai lehetőségekkel, mint amihez hozzászokhatott. Közben meg nagyszerűen zongorázik, ez az eleven, rugalmasan acélos zongorahang végig élvezetes, és közben ugyanezt a hangszerfelfogást hallani a dobon is, érződik, ahogy kétfelől, a ritmus- és a dallamhangszer felől indulva szinte ugyanoda jutnak. Ha még egy embert lehet kiemelni, akkor az a fúvós szólista, Tim Garland, fuvolázik és szaxofonozik, és ahogy megröfögteti a basszusklarinétot az Antarktiszon, az csodálatos.

A lemezhez kíséret is jár, a második korongon néhány standardot játszik a kvintett, és Corea improvizál a stúdióban. Ha nem olvastam már olyan sokszor, hogy bekapcsolva felejtették a mikrofont, akár el is hihetném, de ha nem hiszem, attól még nem lesz rosszabb. A gyanakvás legyőzhető, mert azon azért elgondolkodtam, hogy ha mondjuk az Antarktisz tételre mondanák azt, hogy Ausztrália, akkor tiltakoznék-e. De ha Mozart Párizsi szimfóniája volna a Prágai szimfónia, akkor talán rosszabb zene volna? Na ugye.