East Balkan a színpadon: Miért hülye minden szülő?
– Rainbow parti van a Gácséknál – veti oda anyjának a 16 éves Szabina, közvetlen buliba indulás előtt. – Rainbow, mint szivárvány. A csajok berúzsozzák a szájukat, mindenki más színűre, és az a srác nyer, akinek a parti végén több szín van a farkán.
Bár ilyen típusú bulikban jellemzően az amerikai college-ok unatkozó tinédzserjei tombolják ki állítólag magukat, az East Balkán című ifjúsági darabba mégis belevette a jelenetet a drámaíró Tasnádi István. Hogy a Bárka Színházban hetekre előre nem lehet jegyet kapni erre a West-Balkán-tragédia apropóján készült előadásra, az persze nem (csak) a fentihez hasonló, szókimondó párbeszédeknek köszönhető.
Úgy tűnik, hogy az ifjúsági előadások – amelyek nélkülözhetetlenségét a Kolibri Színházat vezető Novák János évek óta mantrázza – lassan képesek megtölteni a nézőtereket. Ráadásul nem a kötelező iskolai bérletekkel odaráncigált gimnazistákkal. Kamaszokkal, szülőkkel, pedagógusokkal és fiatal értelmiségiekkel.
Közülük mindenki volt már részeg. Izzadt össze másokkal táncparketten. Volt ostobán szerelmes. Utálta ádázul a szüleit. És majdnem biztos, hogy valamit „tolt” már, szóval vett magához kábító hatású szert. A darabbeli Szabina anyja például a nyolcvanas évek elején habpatront, üres szifonba csavarva. Néha ragasztót, szagolva vagy fürdősót, szívva. Előfordult, hogy köhögéscsillapítót Eunoctinnal, keverve.
Tasnádi szerint nem csak ebben az élményben osztozunk furamód. A West-Balkán-ügyben is mindenki érintett valahogy: gyereke, testvére, tanítványa, barátnője által. – Elsuhant mellettünk a kasza. Ehhez képest az esetet egy év alatt sem sikerült kibeszélnünk, legfeljebb a bulvár szintjén. A bemutatóig benne is volt a pakliban, hogy kivívjuk vele a népharagot.
Az ellenkezője történt, az író szerint főként azért, mert a színház végre azt a funkciót látta el, amire kitalálták. Bár a ló másik oldalára átesni sem túl nehéz: amikor a szűretlenül színpadra nyomott aktualitások a napi publicisztika szintjére sodorják a mondandót.
Tasnádi egyébként a Krétakör Színház állandó szerzőjeként is használt napi eseményeket a darabjaihoz, például a HazámHazámban. De ezekben a produkciókban erős formát kellett találnia a hírek kiragadásához a saját kontextusukból. – Ezek nagyon érzékeny játékok. Az East Balkánt leginkább Vidovszky György rendezése emelte el a tavaly januári tragédiától. Meg a stilizált díszlet. A szöveg szintjén pedig azok a belső monológok, végletekig sűrített képek, amelyekről néha a néző is érezhette, hogy nem egy 16 éves gyerek szavai. Az sosem értelmezné ilyen szinten önmagát.
Mélyinterjúk drámaíráshoz
Ahhoz, hogy Tasnádi pontosan tudja, miről ír, több tucat interjúra, bizalmas beszélgetésre volt szüksége – ismerősei ismerőseinek gyerekeivel, barátaival. (Az ifjúságidarab-írás speciális módszereit egyébként a 2009-ben indult EU-s ifjúsági színházi projekt, a Platform 11+ résztvevőjeként tanulta magyar és külföldi szerzőtársaival együtt.)
Meglepte, hogy túl sok újdonságot nem hallott a gyerekektől, inkább a tömegükkel hatottak rá a partiélményeik. Rájött, hogy ezek a szombat esték kopírozhatók.
Egy dolog döbbentette meg igazán: az a fajta cinizmus, amellyel ezt a kamaszokra épített üzletágat iparszerűvé turbózták az elmúlt 15 évben. Állítja, hogy a szülők „bezzeg az én időmben” kezdetű szólamainak kevés értelme van. Életkori sajátosság, ahogy ilyenkor a határainkat keresgéljük, a „törvényen kívüli állapotot” ízlelgetjük, és amikor együtt ütjük szét magunkat éjjel, aztán meg együtt hányunk, akkor másnap elég annyit mondanunk: bocs. Tegnap nem voltam magamnál.
– Egyedül az nem mindegy, hogy ezt a gerjesztett állapotot hogyan éri el az ember. Bevág hat sört, ahogy mi tettük, vagy már nem látszik a pupillája egy lóadag ketamintól. Olyan, hogy „mai fiatalok”, nincs is. Rengeteg helyről érkezik az a 300-400 ezer tini, aki hétvégénként a fővárosban bulizik. A mi gimis korunkban szimatszatyorral járkáltak a csövesek, másfelé lógtak a jampecek, a punkok meg a szkinhedek. Ezzel ki is fújtak a bandák.
Most legalább harminc különböző szubkultúra keveredik a városban a világfájdalmas emósoktól kezdve a lecsúszott gatyás deszkásokon át a leginkább szabadtéren bulizó, elvarázsolt goásokig. Külön kört alkotnak a gothok, a rapperek, az underground electric-rajongók, és tömegek hullámoznak a noise partikon is, ahol a hangzás leginkább a hangszóróra kötött porszívóéra emlékeztet. Ezek a csoportok egyformán öltözködnek, táncolnak, isznak, és már kedden azon pörögnek a Facebookon, hová menjenek partizni szombat este.
Közben szemben állnak a generációs szekértáborok: alapvető, hogy a szülő hülye. Ha elenged, akkor azért, ha meg nem, úgyis átverjük. Bizonyos pontokon mégis oldani kell ezt a viszonyt, mert csak így kaphat védettséget a gyerek. Engedni kell, de tudjuk, hogy hová megy, és nyúljunk utána, ha muszáj. Bűnösen naiv az az anyuka, aki szerint az ő kislánya csak ásványvizet iszik. Higgye el, hogy rágyújt, sőt hányni is fog, de előbb-utóbb magától kijön az egészből. Ha van neki miért.
Tizenegy év fölött
A Platform 11+ nevű európai uniós ifjúsági színházi projektben több magyar darab is született: Tasnádi Cyber Cyranóján kívül Németh Ákostól A webáruház és Horváth Péter észt szerzőtárssal közös műve, a Help. A Platform 11+ keretében nemrég a Kolibri Színház hirdetett idehaza drámapályázatot, amelyből Győri Katalin előítéletekről szóló írását, a Delete-et, Kiss Márton Csöngő és Oláh-Horváth Sára Veritas Duplex című munkáit választotta ki a zsűri. Tasnádi szerint nyugat-európai (főleg német) szerzők minden tizenéveseket foglalkoztató témát megírtak már: a rasszizmustól kezdve az iskolai erőszakon át a bulimiáig. Mint mondja, a magyar drámaíróknak most az a dolguk, hogy az itthoni változatait kutassák és mutassák fel ezeknek a problémáknak.
Ezért is reméli, hogy némi finomítás után mindhárom nyertes darabot bemutathatják a Kolibri Színházban.
