Nehéz volt egy újságíró bőrébe bújnia a Szex felsőfokonban?

Egyáltalán nem. Egy újságírónak az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, és nagyjából ugyanez a színész feladata is. Sőt rá is van kényszerítve: ez az egyik legfilozofikusabb foglalkozás. Anne, az újságíró, akit a Szex felsőfokonban alakítok, rengeteget kérdez, és az az izgalmas, hogy sok felvetésre nem is kap választ – végre egy film, mely nem kinyilatkoztat, hanem elgondolkodtat. Sok újságíró barátom van, egyértelmű, hogy normális emberek... viszont nincs feltétlenül szabad kezük mindenben. Ismerem azokat a helyzeteket, amikor kicsúszik az irányítás a kezükből: nagyon nehezen áll össze az írás, vagy épp a szerkesztés alatt változik meg a cikkük – ezek nagyon frusztráló szituációk. Néha megkérem őket, hogy olvassanak el egy-egy velem készült interjút, most pedig többen elolvasták a kedvemért a Szex felsőfokon forgatókönyvét. Megnyugtattak, hogy „rendben van”.

Anne bensőséges viszonyt épít ki az interjúalanyaival. Ez nem a legprofibb újságírói hozzáállás.

Lehet. De pont ez a különleges, hogy hagyja, hadd sodorják el egy kissé az események. Az viszont a való életben sem ritka, hogy az újságíró szerepet játszik az információért, vagy alkalmazkodik, manipulál, hogy elérje a célját. A professzionalizmus sokmindentől függ: elsősorban a zsurnaliszta személyiségétől. Ebben a szakmában, csakúgy, mint a színjátszás esetében, a professzionalizmusnak számos fajtája ismert. Az már más kérdés, hogy a filmbeli újságíró „bajba kerül”: szembe kell néznie a saját szexualitásával. A középosztálybeli asszonyt zavarba hozza a szexuális téren megnyilvánuló liberalizmus, a tettek és azok következményei. Lényegében túlnő rajta a téma.

Ön hogy látja: a prostituáltak a társadalom áldozatai?

Ők nem látják annak magukat, de természetesen azok. Ha máskor nem, később mindenképpen megszenvedik. Ha valaki ezt a pénzkeresetet választja, akkor annak valamilyen mélyebb oka is van, nem csak a szükség. Túl sok érzékeny ponton változtathatja meg a prostitúció a személyiséget. Jómagam nem tudom ép ésszel felfogni, hogyan képes erre egy nő. Nekem biztos nem lenne bátorságom hozzá, ugyanakkor nem is vagyok arra jogosult, hogy bárki felett ítélkezzek. Talán ezért is vállaltam el ezt a filmet, annak ellenére, hogy nem szeretem a direkt üzenetekkel terhelt műveket – de Malgorzata Szumowska rendezése zavarba hoz, az embernek el kell gondolkodnia olyan tisztázottnak hitt dolgokról, mint a szerelem, a párkapcsolat. Vagy éppen arról, hogy a szex mennyire nyomja el vagy menynyire fokozza a másik iránt érzet szerelmet.

Ön mire jutott a kérdésben?

Gyakran hallani, hogy a párkapcsolat lényege a harmónia, megteszünk dolgokat egymásért, viszont elvárjuk legalább ugyanazt, mintha csak egy pingpongmeccs volna. Én azonban azt gondolom, hogy a szerelem magasabb szinten zajlik: ez a harmónia nem üzleti alapú, hanem arról szól, hogy egyszerre ad és kap az ember. A férfiak és a nők energiái különbözőek, az előbbieknek kellene aktívabbnak lenniük, de manapság az a divat, hogy a nők úgy viselkednek, mint a férfiak. Ez pedig nem jó irány. Ez nem természetes.

Malgorzata Szumowska szerint az az alapvető különbség a mai fiatalok és a középkorúak között, hogy az előbbiek gond nélkül el tudják választani a szexet a szerelemtől.

Ebben nem értek vele egyet, ezmindig is így volt. A legnagyobb kihívás a múltban, a jelenben és a jövőben is az lesz, hogy képesek vagyunk-e önállósodni az érzelmeinktől, hogy a tetteinket ne a pillanatnyi vágy befolyásolja. Ott van például Jean Eustache zseniális mozija, A mama és kurva. Ugyanazokat a kérdéseket tette fel csaknem negyven éve,mintmost a Szex felsőfokon. Az érzelmeink rengeteg információt adnak rólunk, de nem kell, hogy meg is határozzanak. Ezt én színészként könnyen kezelem, de sok embernek nehézséget okoz. Vegyük a dohányosokat: a legtöbbjük folyton arról beszél, milyen jó lenne, ha le tudna szokni, aztán meg elmegy és rágyújt.

A Szex felsőfokon azon európai filmek sorába tartozik, melyek a jól menő középosztály életébe kalauzolnak. Ezt mennyire tartja hitelesnek?

Ha a kiindulópont a jól menő házaspár, pazar lakás, két gyerek, óriási tévé és príma kocsi, és ebben a képletben még mindig magányosnak és elhagyatottnak érzi magát az ember, akkor igen, vanmiről beszélni. Ez most nem irónia volt a részemről: ha minden normális és ideális, és mégis nagy a baj, akkor arra kell fókuszálni és nem a körülményekre. A tökély emeli ki igazán a hibákat.

Mennyivel nehezebb egy szexjelenetet leforgatni, mint egy „hagyományosat”?

Ha egy színész elkezdi megkülönböztetni az ágyjeleneteket a többitől, akkor már baj van. Erre nem most jöttem rá. Ha emlékszik esetleg a Randevú című filmemre, tudhatja, hogy nem vagyok szégyenlős – pedig akkor még csak húszéves voltam. A lényeg, hogy az ember bízzon a rendezőben, enélkül pedig kár is nekiindulni a munkának. Mindazonáltal nem kell meztelennek lenni ahhoz, hogy annak látsszak a vásznon.

Volt olyan szerepe, amely megváltoztatta a személyiségét?

Hogyne. Minden egyes karakterem által tanultam valamit magamról. Néha nem is tudatosanmondok igent egy-egy felkérésre, inkább csak megérzem, hogy „valami megfog”. Ez egyfajta intuíció. Elvégre a színész a saját érzelmeit, történeteit és a testét „emeli fel” egyfajta művészi formába – ez az alkotás folyamata. Legtöbbször a munka végén tudom csak megfogalmazni, miért is volt helyes, hogy elvállaltam a szerepet. A legerősebb hatással talán A Pont-Neuf szerelmesei volt rám, amelyet Leos Carax-val készítettem – ez a mozi egy intenzív önismereti gyakorlat volt. Ami viszont az embereket és az emberséget illeti, Az én hazámban című John Boorman-mű volt a mérföldkő: a film az Igazság és Kibékítés Bizottságának bírósági tárgyalásáról szólt, ahová az apartheid alatti gyilkosságok és erőszakos tettek mindkét oldali elkövetőit idézték be, hogy szembesítsék őket az áldozataikkal. Ebben egy újságíró-költőnőt alakítottam. A forgatás előtt megnéztem több dokumentumfilmet, beszéltem szemtanúkkal. Nagyon fájdalmas volt. Hasonlót csak akkor érzetem, amikor Anthony Minghella megkért, hogy egy bosnyák menekültet alakítsak a Bűnös viszonyokban.

Ha már szóba hozta Anthony Minghellát: érdekes, hogy Az angol beteget nem említette a válaszában. Úgy tudom, hogy az a film közel hozta önöket egymáshoz.

Nagyon jó barát volt, sokkolt a halála. A legintenzívebb filmes munkakapcsolatot vele sikerült kialakítanom. Az angol beteg forgatása során szinte nem is beszéltünk egymással, mert egyfajta telepatikus kontaktus alakult ki köztünk. Pontosan tudtuk, hogy mit mondanánk egymásnak, így egyszerűen nem volt szükség szavakra. Pedig, ha belegondolok, nem is nagyon akartam részt venni a filmben. Hónapokig lökdöstem a forgatókönyvet, egyszerűenmég elolvasni sem akaródzott. Aztán amikor túlestem rajta, úgy éreztem, hogy valami varázslat közepébe csöppentem. Eleinte féltem a forgatáson, nem is igazán tudom, miért. Aztán később, amikor Anthony elkezdte „olvasni a gondolataimat”, csodálatos élmény lett az egész. Megismételhetetlen.

David Cronenberggel is összejött a varázslat? Most fejezte be vele a Cosmopolis forgatását.

Nagyon kedves személyiség, könnyű vele intim beszélgetésbe keveredni, ugyanakkor a forgatás egészen hűvös hangulatban zajlott, ki sem szállt a kontrollmonitorjai mögül. Azt kell mondanom, hogy miközben dolgozik, a technika megszállottja lesz.

Pályafutását végignézve megkockáztatom: imád kétségbeesett nőket alakítani.

Többen mondták már nekem, hogy vállaljak több komédiát, én viszont nem szeretném ostoba vígjátékokra vesztegetni az időmet, melyektől csak bosszús leszek. Az igazságot, a realitást keresem a szerepeimben – ez pedig maga a kétségbeesés. A világon valamennyire minden ember kétségbeesett. Még az is, aki tagadja.

FORGALMAZÓ: SZUEZ FILM KFT.